Milyen szatírát forgatnának a mai Magyarországról és tudnánk-e rajta nevetni?
Ma lenne 94 éves Bacsó Péter rendező, akinek legismertebb filmje, A tanú a Rákosi-korszak sötét és kegyetlen valóságát parodizálta ki. Örök kérdés, hogy fel lehet-e dolgozni súlyos történelmi traumákat a humor eszközével, mindenesetre a filmet a forgatása után rögtön dobozba zárta egy évtizedre a Kádár-rendszer, később viszont kultuszművé vált. Máig generációk idézik szállóigéit. Vajon tudnánk-e nevetni, ha egyszer a NER-ről készülne ilyen, vagy akár szókimondóbb filmszatíra?
A film az egyik leghatékonyabb művészi eszköz egy összetett történelmi, társadalmi trauma feldolgozására. Műfaji sokoldalúsága révén számos értelmezést tesz lehetővé, így születhettek olyan rendhagyó klasszikusok, mint Bacsó A tanú című filmje. Történelmünk egyik legtragikusabb részét, a Rákosi-korszakot a szatíra eszközeivel tette a gúny tárgyává, persze csak óvatosan, hisz 1969-ben, a Mafilm gyártásában és a MOKÉP forgalmazásában – tehát a Kádár-rendszer illetékeseinek kvázi jóváhagyásával – nyilván kontroll alatt tartották az alkotókat. A végeredmény mégis sok lett a rezsimnek, hisz betiltották egy évtizedre, ezután viszont, még bőven a Kádári „puha” diktatúrában, mégis vetíteni kezdték, óriási sikerrel.
Ma ugyan nincs konkrét diktatúra Magyarországon – „csak” az elnyomás különböző, a jogállamiság határait feszegető eszközeivel operáló kormányzat –, így nyíltan politikai okokból nem tiltanának be egy ehhez hasonló rendszerkritikus filmet. Az viszont biztos, hogy nem csúszna át egy ilyen forgatókönyv a nemzeti filmügyi népbiztoson, meg a Filmalapon, ami a pénzt osztja. Márpedig egy, A tanúhoz hasonló minőségű film költségvetését magán tőkéből a magyar piaci viszonyok közt nem lehetne előteremteni és nem is térülne meg soha. Persze nálunk nem is ezért gyártanak filmeket.
Ki tudja, talán volt már olyan forgatókönyvíró vagy rendező, aki megpróbálkozott egy ilyen ötlettel, csak nem tudunk róla, de ez annyira valószínűtlen, hogy erre minden bizonnyal még várnunk kell. Ez a rendszer nem kínál fel szelepeket, amiken keresztül kritikus műalkotások nagyobb közönséghez is eljuthatnának. Ha egyszer véget ér ez a rezsim, akkor lesz-e bárkinek kedve, ihlete készíteni egy szatírát erről a korszakról? És vajon mi megnéznénk-e?
(A cikk első változata 2018.01.06-án jelent meg.)