„Az egész olyan a rengeteg befizetett TB-hozzájárulás után is, mintha vágóhídra érkeznének az emberek” – interjú egy egykori kórházi dolgozóval
Alex, aki vezetéknevének elhallgatását kérte, közel hét évet dolgozott kórházi vagyonőrként egy magyar kórházban. Testközelből, mégis ,,kívülről” szemlélhette az ottani folyamatokat. Az ott átélt történetekről, a kórházak állapotáról és az egészségügy jövőjéről beszélgettünk vele.
Zsúrpubi: Mik voltak a legmegdöbbentőbb történetek, amiket tapasztalt?
Alex: Leginkább az emberi hozzáállás volt abszolút gyomorforgató a borzalmas állapotokon és körülményeken kívül. Gyakorlatilag az egész olyan, a rengeteg befizetett TB-hozzájárulás után is, mintha vágóhídra érkeznének az emberek. Egyébként ezt a kórházat halógödörnek is hívják. Többször volt olyan, hogy senki nem vette észre, hogy eltűnt egy-egy beteg az éjszaka kellős közepén, több kilométer séta, keresgélés után mi vagyonőrök kerítettük elő őket, és a reakció csak annyi volt, hogy: „Úristen, még szíjazni sem tudunk? Nem tudunk lekötni normálisan egy beteget, hát megszöknek!”. Volt olyan is, hogy egy idős beteg télen, az éjszaka közepén kijelentette, hogy haza akar menni, közel -20 fokban, pizsamában, a hozzátartozók értesítése nélkül és gyalog simán elengedték. Kiakasztó sokszor egyébként az orvosi hozzáállás is: az esti órákban mindig megjelentek és szedték össze a borítékban kikészített pénzeket minden kórteremből.
ZSPB.: Mikor csalódott a legnagyobbat a magyar egészségügyben?
A.: A legdurvább élményem talán az volt, amikor éppen szolgálatban voltam és tőlem – tehát a kórház belterületén – körülbelül 20 méterre összeesett egy hölgy egy epilepsziás roham miatt, a fejét pedig beütötte és ömlött belőle a vér.
Én odarohantam hozzá, közben segítséget hívtunk belülről a kórházból. Több mint fél órán keresztül ott volt a vérző hölgy az ölemben és a vagyonőr kollégáimmal vezettük le az epilepsziás rohamát. Ezután jött csak oda egy belső mentős, hogy egyáltalán egy osztályra elszállítsák a hölgyet. Bennem ekkor fordult át minden a magyar egészségüggyel kapcsolatosan.
Mire számíthat az az ember, aki nem a kórháznál lesz rosszul? Ez egy nagyon-nagyon felkavaró élmény volt számomra.
ZSPB.: Miért döntött úgy, hogy most előjön ezekkel a történetekkel?
A.: Miután én leszereltem, az élményeim még elevenen éltek bennem, hiszen testközelből tapasztaltuk meg a kollégáimmal, milyenek az állapotok. Ott voltunk, segítettünk, amiben csak tudtunk, de erre a kórház reakciója annyi volt, hogyha nem fejezzük be a „magánakcióinkat”, akkor „eltávolítanak minket” onnan. Akkor nem volt lehetőségünk, hogy fellépjünk a nemtörődömség, az arrogancia ellen, valamint a balkáni helyzettel szemben. Bennem rengeteg gyötrődést, gondolatot serkentettek a kórházban tapasztalt dolgok, olyannyira, hogy egy könyvet is írtam róla nemrég „Hospital dirt – a kórházi szennyes” címmel.
Úgy gondolom, hogy az országnak tudnia kell arról, hogy ezek az eleinte rémhírnek, hangulatkeltésnek tűnő kórházi dolgok léteznek, naponta megtörténnek, és a következők akár mi lehetünk, akiket lenulláz a magyar egészségügy.
ZSPB.: Ön szerint hogyan tudna jobbá válni a hazai egészségügy?
A.: Jelenleg úgy látom, hogy a hazai egészségügy egy gennyes kelés az ország hátán. Rengeteg probléma van, amit naphosszat lehetne taglalni, a fizetéseken, az épületek állapotán, a felszereléseken, a higiénia hiányán keresztül. Sok, eddig itthon maradt kórházi dolgozó belefásul a kórházi munkába, így egyre kevésbé találunk emberies, törődő hangra az intézményekben. Amikor én szolgáltam, akkor több mint 500 műhibaper folyt a kórház ellen, de olyan jogi hátterük van, hogy az összeset szépen eltussolják. Nem is tartottak attól, hogy ebből bármiféle negatív hátrányuk származhat, annyira nyeregben érzik magukat a kormány támogatásának köszönhetően. A paraszolvencia pedig elvárt, elfogadott dolog, ezen is változtatni kell. Ezen felül szerintem nem elég az, hogy kijelölünk egy betegjogi képviselőt, hanem igenis minden kórházban kellene lennie egy független felügyeleti szervnek.