Emlékezés egy hadseregre - 79 éve történt a doni katasztrófa
79 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indították meg a szovjet csapatok átfogó támadásukat, amely a 2. magyar hadsereg súlyos vereségéhez, százezer fős emberveszteséghez vezetett. Mindez úgy került be a történelemkönyvekbe, mint a doni katasztrófa.
A mai napig élénk viták folynak arról történészek között és a közélet színpadán a 2. magyar hadsereg megítéléséről. A kommunista diktatúra alatt a magyar katonák előbb fasiszta bűnözők voltak, aztán elhallgatták történetüket, a rendszerváltás után hirtelen hősök lettek, ma pedig politikai nézetrendszertől függ, ki hogyan tekint rájuk. Bűnösök? Igen, voltak köztük. Felelősök? Ez már többekre lehet igaz. Hősök? Igen, azok is voltak köztük szép számmal. Áldozatok? Ez az, ami viszont szinte mindenkire igaz – mindegyik oldalon –, akinek akarata ellenére részt kellett vennie ebben a háborúban.
Próbáljunk meg elvonatkoztatni pár pillanatra a történelemkönyvektől, a politikai, közéleti vitáktól, és gondoljunk bele abba, hogy ezek a katonák és munkaszolgálatosok elsősorban egyszerű, érző emberek voltak. Szerettek, gyűlöltek, őket is szerették, gyűlölték. Képzeljük magunkat a helyükbe! Mínusz 40 fokban, több ezer kilométerre az otthontól, a családtól, barátoktól, a megszokott élettől. Feküdni egy lövészárokban az azonos sorson osztozó bajtársak mellett, akik az utóbbi hónapokban átvették a család szerepét, de furcsa egy közösség ez, hiszen senki sem tudhatja, hogy a következő pillanatban ki esik el. Az ellenség bármelyik pillanatban megindíthatja pusztító rohamát, de bármikor érkezhet egy váratlan támadás a frontvonalak mögül is. Képzeljük el azt a percet, amikor a katona ráébred arra, hogy az oroszok túlereje felfoghatatlan, bekerítették, nincs már kiút, csak a biztos halál. Van még egy-két perce, amikor végiggondolhatja az életét. Ha akárcsak egy kicsit is bele tudjuk élni magunkat ebbe a pillanatba, már sokkal közelebb kerültünk saját múltunkhoz, örökségünkhöz, mintha meghallgatnánk még tíz vitát arról, hogy hány katona esett el, mit tettek ők akkor és korábban, és ezért az egészért ki volt a felelős.
Jobb esetben a különböző művészeti ágak azok, amelyek segíthetnek az ilyen traumák, pillanatok feldolgozásában. Nem véletlenül lett pillanatok alatt Németországban az egyik legtöbbet eladott könyv Günter Grass "Ráklépésben" című "novellája", de szovjet–orosz részről ott van például Szimonov "Várj reám" című verse, ami a háború kellős közepén született és lett gyakorlatilag azonnal ismert. Amerikai részről olyan regények vannak, mint "A 22-es csapdája", a "Meztelenek és holtak" vagy "Az ötös számú vágóhíd". Vagy ott van a német "Lili Marleen", amelyet az összes front mindegyik oldalán dúdoltak a katonák. Vagy közvetlenül a keleti frontról az olyan filmek, mint az 1993-as német "Sztálingrád" vagy az 1985-ös szovjet "Jöjj és lásd!".
Hazai részről kicsit talán el vagyunk maradva az igazán átütő alkotásokkal. De van egy régi katonadal, amelynek egy-egy feldolgozását rengetegen hallhatták már. A kezdősorról, a "Nem látlak én téged többé" mondatról biztosan sokaknak dereng valami.
Próbáljunk egy pillanatra így belegondolni abba, hogy mit is érezhettek ezek a katonák, munkaszolgálatosok életük utolsó pillanataiban, és emlékezzünk rájuk, csak rájuk, az egyszerű emberekre. Ha ez megtörtént, talán egy kicsit másképp fogunk gondolni a róluk szóló közéleti vitákra is.
(A cikk első változata 2018.01.12-én jelent meg.)