Vajon ma Csokonai utcára vonulna az oktatási reformok sürgetése miatt?
Minden bizonnyal igen. Időnként nem árt felidézni a korabeli oktatási reformernek is számító Csokonai gondolatait.
A több nyelven olvasó, fordító, verstant, filozófiát, történelmet, jogot is elmélyülten tanulmányozó költő a 18. és 19. század fordulóján igazi renitensnek számított.
Nem tartotta sokra az alá-fölérendeltségi viszonyt az oktatásban, így a tekintélyelvű pedagógia minden formáját elutasította. Persze sok ellenlábasa akadt módszertani reformjai miatt.
Csokonai igyekezett oldott légkört és közvetlen hangnemet megütni a diáktársaival és tanáraival is.
Nem vetette meg a baráti borozgatásokat sem és bizony nagyobb összetartó erőt tulajdonított egy-egy ilyen tanulói tivornyának, mint az istentiszteleteken való részvételnek.
Az is igaz, hogy Csokonai híres volt fegyelmezetlen magaviseletéről és nem éppen szabálykövető magatartásáról is. E kettő jellemvonása erősen megkülönböztette az iskolai hierarchiát tisztelő, vagy legalábbis abba betagozódó kortársaitól. Pedig nem voltak olyan ördögtől valók az ifjú költő-tanár módszerei.
Hogy egy madárcsicsergős, napsütéses tavaszi délelőtt a természetben, a virágzó fák alatt ücsörögve többet és jobban lehet megtanulni a verstanról, mint mondjuk egy rosszul megvilágított, alagsori tanteremben, azzal bizonyára ma is sok diák egyetért. Ahogy azzal is, hogy nagyon sok múlik a tanár személyiségén, műveltségén és azon, hogy a tudásából mit és hogyan szeretne átadni a tanulóknak.
„Kanász marad, akinek a nevelője kanász” - fogalmazott Csokonai a Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban című programversében. Ja, és aki számára nem elsőrendű fontosságú az oktatás helyzete, azoknak csak annyit üzent a költő az említett versében:
„Óh, nem fáj-é a szíve/Minden magyarnak,/Hogy a magyar fiakkal/Gondolni nem akarnak?”
(A cikk első változata 2018.01.28-án jelent meg.)