Hazugságok akkor és most
Sokan remélték Magyarországon, hogy a rendszerváltás a propagandával, zsarolással, le- és kihallgatással, megfélemlítéssel, elhallgattatással teli keserves magyar világ végét jelenti majd. Mégis, ma mintha az újra és újból mindent behálózó propaganda aljas hazugsággyárai egy lezártnak hitt szocialista Magyarország eszköztárából bújnának elő.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján egy a recski kényszermunkatábort is megjárt, korábban felvállaltan baloldali nézeteket valló, Kossuth-díjas író, Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéséből idézünk részletet.
„… Alig néhány héttel Rajk és társai kivégzése után Julien Benda látogatóba érkezett Budapestre. Az írástudók árulásának szerzőjét Párizsból ismertem: telefonon mondta, boldog, ha láthat, és szívesen ad interjút is. A Bristol Szálloda halljában találkoztunk: ez volt a nyugati vendégek hivatalos lakhelye. Alaposan megöregedett, amióta utoljára láttam Párizsban. Sajnálatos módon öregsége azzal a magabiztosan elégedett, diadalmasan ragyogó arckifejezéssel párosult, mely a szenilitás jele: bölcsnek, csalhatatlannak tartja magát, és új tapasztalatok szerzése helyett mindent régi tapasztalatai szerint ítél meg. Ahogy asztalához ültem, másik oldalán már ott csücsült egy jelentéktelen újságíró, akit beszélgetésünk alatt egyikünk sem vett figyelembe, valamint egy köpcös férfiú, akit Benda tolmácsának vélt – amiből annyi az igazság, hogy az illető tolmácsolt néki magyarról franciára, valójában azonban a titkosrendőrség megbízottjaként figyelte jeles külföldi vendégünket és mindazokat, akik vele elbeszélgettek.
Benda azzal kezdte, hogy alaposan megnézte Budapestet, az üzemeket is, és el van ragadtatva a népi demokrácia teljesítményeitől. Bizonyítékul a Bristol remek kosztját hozta fel, valamint a csepeli WM-ben tett látogatását. Kivitték az üzembe, ahol elbeszélgetett a munkásokkal; valamennyien legnagyobb megelégedésüknek adtak kifejezést. De ő nem elégedett meg ennyivel. Ahogy bevezették az üzembe, odament az első munkapadhoz, melyet bámulatosan tisztának talált, megkérdezte a gépnél dolgozó munkást, mennyit keres. Az illető megmondta, hogy havi 3600-at keres, kis villája is van, ahol feleségével lakik, valamint autója. „Hol az autókulcs?” – kérdezte Benda. A munkás elővette. „Jó – mondta fejcsóválva –, jöjjön ki az udvarra, mutassa meg a kocsit.” Nagyon szép kocsi volt. „Üljön be, és hajtson egy kört” – utasította Benda, aki még mindig gyanakodott. A munkás beült, és egy kört hajtott.
– Na látja – fordult felém, és botjával, amelyet combja mellé fektetett, megkoppantotta a nehéz szőnyeget. – Mikor lesz a francia munkás ott, hogy ilyen szép autót tartson, és ennyit keressen?
Amikor Benda megkoppantotta a szőnyeget, a tolmács ávós rám vigyorgott. Önkéntelenül én is elmosolyodtam, aztán átkoztam magam, hogy cinkosságot vállaltam. A tolmács ugyanis, aki Bendát kísérte, éppoly jól tudta, mint én, hogy a WM nagy szerelőműhelyében, az első munkapadnál a bejárattól jobbra, nem munkás, hanem ávós ül – idegen vendégek használatára. Ez az ávós nem dolgozik, és csak akkor tartózkodik ott, ha külföldi vendég jön – azért olyan tiszta a munkapadja. És az ávós nem hazudik, igazat mond. Valóban 3600 forint fizetése van – persze a lakást, a kosztot ingyen kapja, és az autó is az övé. A trükköt minden informált ember tudja Budapesten, nem így a nyugatról érkező vendégek, akik elég ostobák voltak, hogy tolmácsok és ávósok vezessék őket orruknál fogva e Potyemkin-falvakban – hol az emberek ruhájáról bűzlött a nyomor, és arcukról rítt le az elkeseredés. De ezt nyugati vendégek nem vették észre, kivált, ha költségszámlájukat a magyar nép viselte...”
(forrás: PIM Digitális Irodalmi Akadémia)
(A cikk első változata 2018. február 23-án jelent meg.)