Az orosz befolyásszerzés stratégiája nem sokat változott a szovjet módszerekhez képest

„Mi egy életet áldozunk fel magukért, de maguk nem érdemelnek meg bennünket. Szívtelen csürhe.” – mondta szomorúan Virág elvtárs, ahogy hajlott háttal a saját sírboltja oldalán ülve éppen öngyilkosságra készült. A Tanú című filmről köztudott, hogy Virág elvtárs az ’50-es évek politikai rendőrségének vezérét, Péter Gábort hivatott megjeleníteni. A rettegett ÁVH–t irányító Péter Gábor életrajzát azonban eddig még senki sem írta meg, csak nemrég, 2017 decemberében jelent meg Müller Rolf könyve, hangzatos címmel: Az erőszak neve – Péter Gábor.

virág_elvtárs

                                                                         Pelikán elvtárs és Virág elvtárs a Tanú című filmben

Azon, hogy a rendszerváltás után majd 30 évet kell várni arra, hogy a közvetve-közvetlenül több ezer ember életét megnyomorító Péter Gábor életrajza megjelenhessen, semmi csodálkoznivaló nincs. Elég, ha abból a tényből indulunk ki, hogy Péter Gábor mindenféle felelősségre vonás nélkül halt meg 1993-ban, feleségét, a legmélyebb részletekig beavatott Simon Jolánt pedig 2000-ben helyezték örök nyugalomra. Kevéssé hihető, hogy a magyar közvélemény elutasító lenne abban, hogy a volt államvédelmi altábornagyot legalább egy szimbolikus perben elítéljék. Azonban az ilyen irányú igazságszolgáltatás intézményes és jogi feltételeinek megteremtését a harmadik magyar köztársaság elsinkófálta, jelentve az egyetlen közös pontot a jobb és baloldali kormányzatok politikájában. Pedig minden csak a jóakaraton és némi lobbin múlik.

Jól lehet látni, hogy a világban szétszórt több milliós bázissal rendelkező vallási és etnikai kisebbségek hegyeket képesek megmozgatni, hogy a közösségüket ért atrocitások emlékét minden áron a köztudat részévé tegyék. Kiváló példája ennek a boszniai muszlimok legyilkolásának emléket állító srebrenicai emlékközpont, vagy a Holokausztot feldolgozó filmek és könyvek sokasága. Ez a kis létszámú nemzetek esetében persze jóval nehezebben kivitelezhető, főleg egy olyan bonyolult esetben, mint a magyar. Azonban az mégiscsak felháborító, hogy egy minden forrás felett uralkodó (állítólag jobboldali) kormányzás pár, komolynak aligha nevezhető próbálkozástól eltekintve szinte semmit sem tett a mögöttünk hagyott évszázad borzalmainak feltárása érdekében. Így, a szakmát vádolni a Péter-életrajz elkészültének megkésése miatt csak félig jogos, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az olyan, 1990 előtt is vidáman tevékenykedő történészfejedelmek, mint M. Kiss Sándor és Zinner Tibor, ma vezető szakmai műhelyek munkáját irányítják. Utóbbi, pályája kezdetén, simán interjúzhatott Péter Gáborral és más olyan kommunista nagykutyákkal, mint Décsi Gyula és Marosán György. A Kádár-kor jól ellenőrzött társadalmában némi (?) állambiztonsági hátszél nélkül mindez nehezen képzelhető el…

Ez persze semmit sem von le a könyv értékéből. Örömteli, hogy a szerző komoly figyelmet szentelt Péter Gábor életének azon részére, ami főleg az illegális pártmunkáról szólt. Az 1945 előtt föld alá kényszerülő kommunista mozgalom hálózatainak vizsgálata, talán a szerző akaratán kívül, de egy kifejezetten tanulságos történet. A lefojtott politikai rendszerekben törvényszerűen meginduló underground szervezkedések ugyanis kiszámíthatatlan jelentőségűvé növekedhetnek akkor, amikor az adott rendszer külpolitikai okokból (pl. egy vesztes háború) megbukik, és az idegen hatalmak gátlástalanul használják fel az addig elnyomott, és éppen emiatt bosszúszomjas revans vágytól fűtött illegális sejteket. Mivel az orosz befolyásszerzés stratégiája nem sokat változott a szovjet módszerekhez képest, a vonatkozó fejezetet érdemes ebből a szemszögből is magunkévá tenni. Már csak azért is, hogy tudjuk, aki épp aktuálisan jót akar nekünk, az tehet-e ilyesmit egyáltalán.