Barlanglakásoktól a hajléktalanszállókig, avagy a huszadik század lakhatási megoldásai

Barlanglakásoktól a hajléktalanszállókig, avagy a huszadik század lakhatási megoldásai
Fotó: Vasárnapi Újság, 1910.

A Kassák Múzeum és a Közélet Iskolája szervezésében a Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században című kiállítás tekinthető meg április elejéig Óbudán, a Kassák Múzeumban. A tárlat témája szorosan kapcsolódik Kassák Lajos munkásságához is, hiszen az író törekedett arra, hogy önéletrajzi ihletésű műveiben a korabeli társadalmi problémákat mutassa be. A kiállítás anyagának összeállításában olyan emberek is részt vettek, akik mindennapi lakhatási gondokkal küzdenek és saját bőrükön tapasztalják meg ezt a még a huszonegyedik században is megoldásra váró problémát.

A lakhatási gondokra a huszadik század folyamán más-más megoldásokkal feleltek a különféle politikai rendszerek. Az utókor embere számára azonban nyilvánvaló, hogy a legigazságtalanabb és egyben jogtipró megoldások a Rákosi- és Kádár-kor intézkedései voltak, holott pont ez volt az az időszak, amikor megpróbálták a tömeges lakáshoz jutás lehetőségét megteremteni. Mindez természetesen szorosan összekapcsolódott a társadalmi berendezkedés tudatos és agresszív átalakításával, a polgári középosztály értékeinek sárba tiprásával. A fővárosba telepített gyári munkástömegek számára felépített lakótelepekkel sikerült végérvényesen átalakítani a történelmi hagyományokra, múltra visszatekintő városképet; a szocialista emberkép igényeihez mérten létrehozták a ma is lakott, vizuális környezetszennyezésnek is beillő épületeket.

Ez a kiállítás azonban alapos áttekintést nyújt a lakásgondokkal küszködő, folyamatosan növekvő társadalmi réteg küzdelmeiről, nemcsak a Kádár-rendszerre fókuszálva.

Hogy miként alakultak a huszadik század folyamán a lakhatási lehetőségek a fővárosban? Az első világháború után volt először igazán erősen érezhető a lakáshiány, amely enyhítésére barakktelepeket létesítettek, amelyek gyorsan kiegészültek bódéépítéssel is. Ez utóbbiak sok esetben komolyabb lakóközösségekké, szabályos falvakká nőttek, mint például a kiállításon bemutatásra kerülő ferencvárosi Kiserdő vagy a pesterzsébeti Hangyatelep. A Hangyatelep felszámolására végül egy - a katolikus egyház által szervezett - tömegesküvőt követően került sor.

Külön társadalmi réteget alkottak azok az emberek, akik az úgynevezett barlang- és pincelakásokban laktak a Gellérthegyen vagy Budafokon, valamint Kőbányán. Ez a lakhatási mód szorosan összefüggött a terület fő munkalehetőségeivel, a bortermelés, gombapincék és a kőbányászat sajátosságaival. Ilyen barlanglakások először a 18. században létesültek. A 19. század végén próbálták betiltani további építésüket, mivel közegészségügyi gondokat okoztak az ott élők számára az egészségtelen lakhatási körülmények. Az MSZMP Végrehajtó Bizottsága 1963-ban rendelkezett a barlanglakások felszámolásáról, mégis csak a 70-es évek lakótelepépítési láza jelentett megoldást a problémára. Persze csak rövid ideig, hiszen tulajdonképpen a munkásszállók, majd a mára hajlétalanszállókká átalakított ideiglenes szállások jelentették a rendszerváltás követően az átmeneti megoldást.

A hatósági lakásépítést és lakbérmaximum szabályozását már 1906-ban több tízezres tüntetésen követelték. A sztrájkok több hullámban söpörtek végig Budapesten, a fővárosba özönlő munkavállalók a lakbérek csökkentését követelték. A huszadik század egyben a lakásfoglalások időszaka is volt - a fővárosi lakások 1952-es államosítása alaposan felforgatta és megváltoztatta a lakhatási állapotokat.  

Az iparosítás és a mezőgazdaság átszervezése miatt a városi munkásság fővárosba költözése újabb lakhatási gondokat generált. Ekkor kezdődött a munkásszállók létesítése, hivatalos érdekképviseleti szervek alakultak, amelyek persze alapos ideológiai agymosásban részesítették az ott élőket. Az 1970-es évek a lakótelepek építésének mámorában teltek, és többezer ember számára jelentették a vágyott otthont. A rendszerváltástól egészen napjainkig úgy tűnik, az állam nem is próbál a valóban szegények számára tisztességes lakhatási körülményeket biztosítani. A rendszerváltást követően a bérlakásállomány magánkézbe adása miatt korábban ismeretlen jelenség, a tömeges hajléktalanság jelent meg. Kik vannak ma lakás nélkül? Csak az utcára kerülő, mindenüket eljátszott alkoholisták vagy munkanélküli romák? Ők is és még sokan mások, fiatal, pályakezdő értelmiségiek, szakmával rendelkező, a jobb megélhetés reményében a fővárosba költöző vidéki emberek, akik számára megfizethetetlenek a budapesti albérletek.

Lesz megoldás, vagy csak egy szűk, már eddig is biztonságban élő társadalmi réteg számára van lehetőség a gyarapodásra? Ezek a kérdések vetődtek fel bennem a Kassák Múzeum időszaki kiállításának megtekintése közben.