Orbán a posztszocialista nosztalgiára épít, azonban Kádár nem volt ennyire gőgös és pökhendi

Orbán azóta játssza ezt az „atyácska” szerepet, mióta - saját kora előrehaladtával egyetemben - szavazóbázisa is elsősorban abból a nyugdíjas rétegből kerül ki, akik számára egyáltalán nem profilidegen egy állampárti diktatúra. Sőt, egy részük számára inkább erős nosztalgiával átitatott állandóságot jelent a mai bonyolult, zűrzavaros világban egy az egykori nyugatellenes, hidegháborús propagandát idéző, a létharcot folyamatosan mantrázó, egy magát a biztonság egyedüli letéteményeseként hirdető vezető.

Kádár János, - aki Moszkva segítségével Nagy Imre és a magyar szabadságharc elárulásával került hatalomra - történelmi szerepének tisztázása még várat magára. Az azonban biztos, hogy a nép egyszerű gyermekének szerepében tetszelgő Kádár mindig tiszteletet tanúsított a kisemberek iránt. Erre, feltehetően igen tudatosan rá is játszott, gondosan odafigyelt. Szerepléseinél szinte érezni, hogy semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a magyar nép többsége, a kádári kisemberek azt mondják magukban: „Ez a mi Kádár Jánosunk!”. A forradalom emléke lassan elhomályosult, Kádár több évtizeden át öregedett együtt a magyar társadalommal és a 70-es 80-as években a felszínen már teljesen elviselhetővé, sőt bizonyos tekintetben már-már élvezhetővé enyhült a rendszer.

Erre a korszakra játszik rá tudatosan Orbán, hiszen a saját szavazóbázisa, már csak a biológiai nosztalgia miatt is, fiatalságára emlékezve, ezt tartja az aranykornak, a saját fénykorának. Pragmatikus módon Orbán ráébredt, hogy a saját politikai céljai eléréséhez számára a nyugdíjas réteg a legjobb bázis. Ők ugyanis Orbánban, a posztszocialista vezetőben egyfajta folytonosságot látnak.    

Orbán azért nem foglalkozik a diákokkal, mert egyrészről jelentős részük még nem szavazóképes, másrészről pedig azok éppen Orbán ellen formálódtak „politikai tényezővé”, és nem utolsó sorban számukra már semmit sem jelent a keleti típusú atyácska-rendszerre épülő Kádár-nosztalgia. Az ifjúság alapjogként tekint a „páneurópai létre”, természetes közegük a nyugati típusú demokrácia és ezt várják el saját hazájukban is. Éppen ennek hiánya miatt menekülnek a posztszocialista Orbán-rezsim elől Nyugatra. Orbán rezsimépítése azonban éppen ezért van ab ovo kudarcra ítélve, hiszen a jövőt nem tudja kézben tartani, a fiatalok jelentős része a távozását akarja, sőt őt személy szerint tartják a XXI. század kerékkötőjének.

KadarOrban_comicstyle

Ebben a tekintetben Orbán maga az arrogáns és legyőzendő „ancien régime”.

Orbán pedig jól tudja, amikor ránéz a térképre, hogy a birodalmak határai is máshol húzódtak, mint Kádár idejében, és bár az utóbbi években történtek számára kedvező, Moszkvából vezényelt változások, a nyugati befolyás és a status quo nem neki kedvez. Ezért próbálja, minden lehetséges eszközével Putyint és az orosz befolyást erősíteni, apró sikerekkel, azonban valójában sikertelenül. Putyin „megcsinálta”, tehát Orbán számára jól láthatóan ő a példa, azonban a magyar kormányfő sok mindent figyelmen kívül hagy. Míg Moszkva a rendszerváltás és az ezzel járó nyugati befolyás kiterjesztésének abszolút vesztese, addig Magyarország és régió nemzetállamai a nyugati befolyás Kelet-európai bővülésének hosszútávon nyertesei. Mert bár voltak és vannak nehézségek a rendszerváltás miatt, azonban mégiscsak szabadabb és gazdagabb világ a nyugati, mint a keleti.

A magyarság és környező népek, még a szlávok is (!) jellemzően nyugatpártiak, ezt pedig Orbán nem fogja tudni megváltoztatni. Putyin szeretné, de neki sem fog sikerülni. Nem beszélve arról, hogy a birodalmi határvonalakra szinte jelentéktelen a ráhatása, magyar miniszterelnökként a mozgástere beszűkült és csekély mértékű, valójában kényszerpályán mozog.

A saját kis homokozójában, az általa kiépíteni kívánt diktatúrácskájának belső támasza az idős posztszocialista szavazóréteg, külső partnere pedig a putyini Oroszország. A kérdés valójában az, hogy azok, akik ezt a helyzetet átlátják éreznek-e magukban annyi felelősséget, hogy elmenjenek április 8-án szavazni, mert a választások valódi tétje az, hogy Orbán tovább próbálkozhat a diktatúra kiépítésével vagy eltűnik a magyar politikából végre.