Orbán populista proletárdiktatúrát épít és ez lehet a veszte
A napnál is világosabb, hogy Orbán és bandája az előző rendszerekből kiábrándult magyar társadalom apátiáját kihasználva, a hatalmi ágakat felszámolva és bekebelezve, a médiát kisajátítva, az ellenzéket felszalámizva és megvásárolva, a tömegdemokrácia gyengeségeit kihasználva próbálja megteremteni a saját populista proletárdiktatúráját. A történelem ismétli önmagát, de azért vannak különbségek, amelyekkel Orbán nem számol és ez jelentheti Orbán diktatúra-kísérletének kudarcát.
A XXI. századi magyar történelem első két évtizede sajátos módon, nyilván eltérésekkel és eltolódásokkal, de mégiscsak leképezte a második világháborút követő történelmünk átalakulási folyamatait. Akkor a második világháború után a Rákosi vezette MDP, később MKP számolta fel a világégés utáni rendszerváltoztatást követő demokratikus kísérleteket és szalámizta fel a teljes magyar ellenzéket, most pedig a Fidesz teszi ugyanezt. A pártállami diktatúra kiépítése és a szabadságvágy feszül ma is szembe egymással, ahogyan volt ez akkor is. Akkor a Szovjetunió, most pedig Oroszország a magyar kormány mentora. Míg Rákosi Sztáliné volt, Orbán Putyin legjobb tanítványa. Akkor Dobi Istvánnak, ma Toroczkai Lászlónak jutott a legméltatlanabb szerep. Hasonlóság az is, hogy akkor a kommunisták a kékcédulás választásokkal csalták el a szabad választásokat, Orbánék most részben a levélszavazatokkal és a magyar nincstelen néprétegek korrumpálásával, láncszavaztatásával logisztikázták ki a győzelmet. A második világháború után a bűnös kapitalista nyugat benyomulásának megakadályozása érdekében fosztották meg az állampolgárokat a jogaiktól, most ezt Soros és az árnyékhatalmak befolyásának megszüntetése érdekében teszik. Akkor is felszámolták a civileket, ma is ez a cél.
_1.jpg)
Vannak azonban különbségek. Talán a legfontosabb, hogy akkortájt a külső szabadságunk, szuverenitásunk de facto a hazánkat elfoglaló és az országban állomásozó szovjet hadsereg csizmái alá került, majd a világháborút lezáró békék, illetve a nagyhatalmi osztozkodás eredményeként de iure is a Szovjetunió érdekszférájába került. Most azonban a Nyugat fennhatósága alatt lévő területekhez tartozunk, a NATO és az Európai Unió tagjaként. Ez hatalmas különbség, még akkor is, ha azt látjuk, hogy a Nyugat, illetve a nyugati országok állampolgárainak egy része - Orbán hazai szavazóbázisához hasonlóan - szintén fogékony napjaink kommunizmusa, a populista extremitás irányába. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, Olaszországra vagy a lengyelekre.
Akkor - a Horthy-korszakkal párhuzamosan virágzó totalitárius rendszerek után, a második világháború borzalmait követően - jóval erőtlenebb volt a magyar nép, a magyar értelmiség belső szabadságtudata, gyengébbek voltak a demokratikus hagyományok, mint napjainkban. Nem nőtt fel akkor olyan generáció, amely számára a szabadság alapvetés. Most azonban igenis van ilyen, még ha ők is az elsők, akik elmennek ebből az országból, bázist jelenthetnek a demokratikus ellenállás számára.
Rákosiék bedarálták a független sajtót, Orbánék - megvehetik a napilapokat, felszámolhatják a tévéket és az ellenzéki rádiókat - azonban ezt nem fogják tudni megtenni, hiszen ma már a globális technikai megoldások, az egész földet behálózó közösségi média - bármennyire is szeretnék - nem tud a befolyásuk alá kerülni.
Rákosi jóval puritánabb volt, nem lehetett azzal vádolni, hogy a saját családjának gazdagodásáért bűncselekményeket követ el, nem volt köztudott, hogy külföldi bankszámlákra rejti a lopott pénzt, nem tette rá minden komolyabb nemzeti értékre a kezét és nem mellesleg nem lehetett korrupcióval vádolni.