Mit tanácsolt Reményik Sándor 100 évvel ezelőtt?

103 évvel ezelőtt, 1918-ban jelent meg Reményik Sándor első verseskötete, a Fagyöngyök. Erdélyi költőnek lenni a huszadik század első felében is nehéz, lemondásokkal teli küzdelem volt. Reményik Sándor megtapasztalta a kisebbségi lét minden nehézségét. Templom és iskola című versének refrénje a nemzeti megmaradás jelképeként is értelmezhető. „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát.” Napjainkban persze az idézett gondolat újfent aktuális, hiszen a kiürülő, elnéptelenedő falvak bezárt iskolái sok magyar ember számára szomorú jövőképet sejtetnek.

Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven…” - ez az idézet áll a Házsongárdi temetőben Reményik Sándor sírján. Keresztény, tiszta hittel és bizakodással teljes élete példázata volt mindannak a magatartásnak, amelyet még az első világháború és Trianon tragédiája sem tudott megrendíteni. Reményik költészetének publikálását 1945 után, nem sokkal a halálát követő években betiltották.

A költő az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz című folyóiratot az embert próbáló időkben is szerkesztette, kitartása minden határon kívül rekedt magyar számára reményt és hitet jelentett.  A kolozsvári, értelmiségi polgári családban nevelkedett Reményik annak a társadalmi osztálynak is végvári „harcosa” volt, amelynek elhallgattatása, megsemmisítése célja volt később a kommunista diktatúrának. Éppen száz évvel ezelőtt megjelent első verseskötetének egyik kiemelkedő alkotását idézzük, amely így a huszonegyedik századi világ útvesztőjében is szellemi-lelki táplálékként szolgál.

                 Tanács                             

Te ne kérdezz, csak menj az utadon

S meg ne állj körülnézni,

A kétely gyilkos sebet üt belénk

S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon,

Az agyad bármi kábult,

A gyöngeséged, tétovázó vágyad

Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon,

Mint kit nem döbbent titkok árnya,

Gyáva, ki minden mondata után

Megtorpan kérdőjellé válva.

 

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,

Mögötted lobogjanak a csodák,

Mint akinek csak ökle, foga van,

Úgy menj a pusztuló világon át!

 

Az égbe ne tekints, de forró karral

Öleld az anyaföldet,

Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,

Nem mozdul az meg többet!

 

(Forrás: MEK elektronikus könyvtár)

(A cikk első változata 2018.07.05-én jelent meg.)