Andy Vajna kommunistái
Ezzel a címmel indított anonim blogot egy a filmes világban szemmel láthatóan járatos „valaki”, aki élcesen, ugyanakkor meglehetősen szórakoztató írással világított rá a Nemzeti Együttműködés Rendszerének - a filmes világban az átlagnál talán kicsit szembeötlőbb - hazug képmutatására. A szerző szerint a Magyar Nemzeti Filmalap elsősorban Kovács András Bálint, valamint Havas Ágnes „áldásos” tevékenységének „köszönhetően” posztkommunista kultúrpolitikát folytat. A szerző két olyan „veterán kommunista” portréját rajzolta meg blogjában, akik a hazai filmvilág „aczélos” megmondóemberei voltak már a kádári diktatúrában is.
Ügynökmúlttal vádoltak meg két filmes szakembert egy anonim blogban. Az Andy Vajna körül dolgozó Havas Ágnes, illetve Kovács András Bálint személye egyre nagyobb zavart okoz a filmes szakmában, sokan ugyanis személyükben látják a nagy nemzeti sorskérdéseinkről szóló, a nemzeti tudatot erősítő történelmi filmek elkészülésének „posztkommunista” akadályát.
Az ismeretlen szerző szerint Havas Ágnes volt a Szovjetúnió moszkvai televíziójának budapesti embere, aki
egyrészről elhazudja a kormányzat felé, hogy lojális, NER-kompatibilis szakember (sic.), másrészt a liberális szakma felé azt suttogja, hogy ő valójában csak átveri a buta Fideszeseket, hiszen azok csak suttyó parasztok, a fősuttyó Orbán Viktort meg úgysem érdekli a film, ő csak a közbeszerzések elmészároslőrincezésével van elfoglalva. (…) Szomorú alakja a posztkommunista magyar valóságnak a mindent túlélő káder figurája, és ezek után már fel sem tesszük a kérdést, hogy vajon miért az ágyasa, Hutlassa Tamás gyártja a többmilliárd értékű produkciók legnagyobb részét, amit ő csak „szerencsés együttállás”-nak nevez.
Az „Aczél György térdéről Gyurcsány ölébe” landoló Kovács András Bálintról pedig a következőket írja:
Volt ő például a Balázs Béla Stúdió művészeti konzulense (1984-86), bármit is „jelentsen” (sic.). Mert miért is kell autonóm alkotóknak a friss diplomás, aki megbeszélgeti velük a filmterveket? Hát persze: jelenteni kell róluk is valakinek („csak beszélgetni kellett, tanácsokat adni”), mert jó-jó a szabados Balázs Béla Stúdió, de terelgetni azért csak kell őket, elég csak Bódy Gáborra és a furcsa öngyilkosságára gondolni, ami egyébként éppen akkor történt (1985), amikor KAB is ott dolgozott. Bódyt szépen terelgették a jól bekötött emberek, pusztán azzal, hogy súgtak róla. De persze csak végrehajtottak, ismerjük… Jó, hát nem lehet mindenki olyan simulékony és tehetséges is egyszerre, mint Kovács András filmrendező, aki fiára már csak simulékonyságát hagyta, s a tehetségtelen, lábszagú kutató, jó káderként Horn Gyula kormánya alatt hipp-hopp már a Párizsi Magyar Intézetet vezette. Kik is kapnak ilyen semmittevő luxustisztséget? A jó elvtársak, akik egyszer valamiben segítettek. Hogy miben, talán soha nem fogjuk megtudni, de valamiben nagyon. Párizsban egyébként az embernek semmi dolga, szürcsölgetheti a konyakot a fogadásokon és elmehet előadást tartani ide-oda, amit utána úgy mutathat be az önéletrajzában, hogy a párizsi Sorbonne-on vendégoktató. De akkor jön Gyurcsány Ferenc, és kinevezi a Nemzeti Audiovizuális Archívum szakmai igazgatójává. Ez az amúgy végtelenül unalmas meló semmi más ismét, mint zsíros állás az elvtársnak: annak az elvtársnak, aki szakmailag sikertelen, ötlettelen. Viszont így dől a lé és gurul a szolgálati autó. Közpénzen ide-oda siklik, ízlés és vízió nélkül, kutatgat ezt azt, Tarr Béla ürülékéből él. Biztonságos: KAB maga a posztkommunizmus.
Nem tudjuk, hogy mi igaz és mi nem a fenti jellemzésekből, de ha csak a leírtak 10%-a a valóságot tükrözi, akkor értjük és sejthetjük, hogy miért tart itt a magyar film, ahol tart és, hogy miért nem készültek még mindig el, 30 évvel a rendszerváltás után a legfontosabb történelmi filmjeink. Ez ugyanis nem csak Orbán Viktor és Kásler Miklós vágya, hanem közel 15 millió magyar emberé…
…