Proletárdiktatúra itt és most
Napjaink kormányzata olyan távolságra került az 1998-2002 közötti, az akkori Orbán Viktor vezette kormány által meghirdetett polgári Magyarország eszményképétől, illetve a magyar polgárságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Orbán – kiszagolva a világpolitika trendjeit - ösztönös politikusként ráeszmélt arra, hogy a gondolkodó középosztály értelmiségi picsogása nélkül sokkal kényelmesebben és biztosabban lehet a hatalmat megszerezni és, ami fontosabb: megtartani. Abban sem tévedett, hogy olyan - elegendő számú - értelmiségi mindig lesz, aki némi zsákmány és hatalom fejében a kormányzat mellé áll és felvállalja annak döntéseit. Mégis, ha a jelenlegi Fidesz-kormány szavazóbázisát, a politikusi ethoszt és a kormányzati kommunikáció minőségét, illetve célcsoportját vizsgáljuk, könnyű belátni, hogy Orbán megvalósította a proletárdiktatúrát.
Az akkori Orbán még maga is némi polgári attitűdöt képviselő politikus szerepében tetszelgett, mára azonban ez szertefoszlott, beértek azok a személyiségjegyek, amelyek akkor még szándékos takarásban, leplezés alatt voltak. Orbán egy gátlástalan, luxusrepülőzését nyíltan félvállaló, pökhendi oligarcha lett, akit ma már nem Chikán Attila vagy Járai Zsigmond mellé helyezünk el a képzeletünkben, hanem Mészáros Lőrinc és Tiborcz István mellé.
De nézzük csak meg, kissé elnagyoltan, az orbáni politika társadalmi bázisát. Az orbáni politika elsősorban a legiskolázatlanabb rétegekre épít, akiknél a Stop Soros, illetve a hasonló egybites kampányok elérik a céljukat. Ez részben ugyanaz a nincstelen réteg, akiket könnyen meg lehet zsarolni a közmunkával, illetve különböző juttatásokkal, valamint akiket a választás napján költséghatékonyan néhány ezer forintos fizetségért cserébe el lehet szállítani láncszavazni. A második célcsoport az a nyugdíjas réteg, amelynek a nyomorgó részét liszt-cukor-tészta kombóval szavaztatnak le, ha kell akkor mozgóurnával; „tehetősebbjeinek” pedig kiváló motiváló eszköz a nyugdíjprémium, illetve az ehhez hasonló inszentívek.
A társadalom aktív rétegében azonban már korántsem ilyen sikeres az orbáni politika, van azonban egy típusos „fideszes vállalkozó”-i réteg, aki még éppen odafér az Orbán-család, illetve annak félfeudális kiterjesztésének, hűbéri holdudvarába és az uniós pénzek pillanatnyi érdekek mentén történő elosztásából valamennyit profitálhat harmadvonalas kivitelezőként, alvállalkozóként, esetleg beszállítóként, ez azonban az előzőkhöz képest már egy jóval szűkebb réteg. És kétségkívül létezik még a polgári értelmiséghez legközelebb álló, értelmiségi szakmákat gyakorló fideszes középosztály; ilyenek a rendszerből sokat profitáló kinevezett iskolaigazgatók, a politikailag megtámogatott helyi orvosarisztokrácia, a papság egy jelentős része, valamint a még polgári körökből behúzott, azóta a fideszes alapszervezetekbe importált, politikailag meglehetősen aktív helyi „értelmiségi réteg”, akiktől nem állnak távol sem az összeesküvés elméletek, sem az Orbán-rajongás és most úgy érzik, hogy a Fidesz-kormánnyal végre ők is révbe értek.
A nagypolitika azonban a Tállai Andrásokról, a Németh Szilárdokról, a Kósa Lajosokról és a Boldog Istvánokról szól, no meg a pökhendi, szándékosan félreértelmezett „virtusos” politizálásról. A kultúrharc is tulajdonképpen ennek a proletárdiktatúrának az egyik mellékterméke, egy új "fényes szelek", ahol a magyar városok és főként Budapest polgári világában magukat idegennek, kissé kényelmetlenül érző első generációs értelmiségiek szeretnék otthonosabbá tenni a kulturális környezetünket. Tetszik nem teszik, ma Magyarországon - egy populista hibrid demokrácia keretei között - megvalósult a szocializmusban annyira áhított proletárdiktatúra. Az alábbi kép pedig ennek a proletárhatalomnak a szimbolikus történelmi mementója: ilyen szép, a polgári eszményt megtestesítő ünneplőben koszorúzza I. és II. világháborús magyar hősök emlékművét a honvédelmi államtitkár. Ja, nem.
(Forrás: Németh Szilárd/Facebook)