Orbán az igazi álomgyilkos
Egyre több tisztességes jobboldali ismerősömtől hallom, hogy Orbán-rendszere tulajdonképpen lejáratja a valódi konzervativizmust, éppen ugyanúgy, ahogyan az álszent bólogatójános Semjén Zsolt teszi ugyanezt a kereszténydemokrata párteszménnyel. Igaz, a bölcsebbek már azt sem tudták lenyelni, hogy az egykori KISZ-titkárból liberális forradalmárrá vedlett Orbán egy újabb utánozhatatlan köpönyegforgatással vette át, a karizmatikus vezető nélkül maradt jobboldal vezetését. De koncentráljunk a mára: gondoljunk csak bele, hogy hány olyan programot keresztül lehetett volna vinni a kétharmaddal, amelyek az egész ország számára hasznosak és a teljes nemzet számára valódi értéket jelentettek volna; ma Orbán diadalittasan felmutathatná ezzel a politikával a konzervativizmus és a baloldali eszmék közötti gyakorlati különbséget. Ehelyett kiépült a „régivágású kereszténydemokrata” tolvajok világa, amely már csak az iskolázatlan rétegeknek legyártott, egybites populista propagandával manipulálja a konzervatív értékrendtől fényévekre lévő szavazókat és csak a professzionális szintre emelt láncszavaztatással, hazánkba importált ukrán nyugdíjasokkal, valamint a "kékcédulásra" emlékeztető gyanús levélszavazatokkal tudja hozni az idő előrehaladtával egyre kétségesebb kétharmadot. Orbán éppen most gyilkolja le a polgári konzervativizmus eszméjét és ilyenkor egy középosztálybeli jobboldali szavazó szintén gyötrelmeken megy keresztül. De miért is?
Lehet, hogy túlzónak tűnik az állításom, miszerint éppen olyan kényelmetlenül érezheti magát napjainkban egy valódi konzervatív világnézetű honfitársunk, mint mondjuk Horn Gyula miniszterelnöksége alatt. Sőt, továbbmegyek, egyre jobban az a meggyőződésem, hogy talán méginkább, hiszen a baloldali kormányok a szocializmus eszméje alatt tevékenykedtek, míg Orbánék éppen a nemzeti konzervativizmus cégére alatt lopják szét az országot.
A szocialista ciklusok internacionalista világában egy konzervatív polgár nem érezte, nem is érezhette magát feszengve attól, hogy a hatalmon lévők megosztják a társadalmat és szándékosan falakat emelnek a nemzet különböző részei közé, hiszen abban a kozmopolita világnézet torz megvalósulását látta visszatükröződni a valóságban. Sőt, ez még további érvként szolgált számára, hogy lám a baloldali kormányok nem akarnak békét a társadalmon belül, hiszen mindig a megosztás politikája biztosította számukra a hatalmat. De mi van most? Mit érezzen a nemzeti konzervatív világlátású szavazó akkor, amikor még a trafikokat is nemzetire keresztelő jobboldali kormány a hatalma megtartása érdekében szándékosan - a kommunista osztályharcos politikát megszégyenítő módon - uszítja egymás ellen a magyar társadalom különböző rétegeit?
A napnál is világosabb, hogy a határon túliak választójogát is csak azért adta meg a kormány, hogy ezzel mintegy válaszvonalat húzva protestáljon a gyurcsányi politika ellen, de valójában semmi más nem lebegett előtte, mint az, hogy a saját szavazóbázisát bővítse a külhoniakkal. Orbán és a mindenkori magyar külpolitika futsal mezben fluoreszkáló szégyenfoltja úgy hallgat az autonómiáról, a magyar kisebbségek elleni atrocitásokról és a nemzetegyesítésről, hogy azt nem csak Kovács László, de még az egykori betűszedő Puja Frigyes is megirigyelhetné. A nemzet egyesítését pedig nyilvánvalóan nem egy kijelölt bűnbak, egy közösen gyűlölhető ellenség kellene, hogy véghez vigye, hanem egy olyan őszinte, szívből jövő konzervatív nemzetpolitika, amely több évtizedes mérföldkövekkel jelzett stratégiát jelöl ki az összmagyarság számára a Kárpát-medencei vezetőszerep megszerzése érdekében. A gyűlöletpolitika pedig szintén inkább a bolsevik, mint a konzervatív értékvilág sajátja. De, ha már szóba kerültek a szomszédok, akkor a tájékozott konzervatív szavazónak itt is könnyen megsemmisülhet a nemzeti büszkesége, hiszen - a kedvező világgazdasági környezetben - már a románok is jobban teljesítenek, mint a mi nemzeti kormányunk. A hazafiasságot pedig alapvetően kérdőjelezi meg Orbán - saját korábbi nézeteit felülbíráló - jelenlegi oroszbarát politikája...
Persze, ugyanilyen otthontalanul érezheti magát konzervatív polgártársunk, amikor azt látja, hogy Orbán családja a strómanokkal együtt már a világ leggazdagabb emberei közé repíti a visszafogottságot megjátszó és a nép egyszerű gyermekének évtizedes szerepét eljátszó magyar kormányfőt. A szaros pelenkának, a tízmilliós óráknak és a milliós táskáknak pedig ebben a körben már konkrétan szimbolikája van. Ezt fejelte meg Orbán az elmúlt héten a balkáni köztörvényes bűnöző befogadásával… Azt mégsem mondhatjuk, hogy Orbán Viktor egy visszafogott, konzervatív, régivágású kereszténydemokrata tolvaj, hiszen itt a jelzők már elveszítik jelentőségüket. Ez ugyanígy igaz a kormánynál is, és nem utolsó sorban a szavazónál. Nem csodálkozom, hogy az értelmesebb, valódi konzervatív értékítélettel rendelkező ismerőseim számára ez már vállalhatatlan.
Semmi más nem marad ugyanis majd a történelemkönyvek számára csak a lényeg: tolvajkormány.