A szurkolók a stadiont hagyják el, a nép az országot
„A Fradi mindig is a nép csapata volt”. Sokszor hallottam nagyapámtól, aztán apámtól ezt a mondatot. Még csak választásom sem volt, hamar megtanultam, hogy a zöld és a fehér sokkal több, mint két szín. Sárosi, Albert, Nyilasi, a legendás meccsek, a szurkolók, akik a lelátóról képesek megfordítani az állást, az Újpest (Dózsa) elleni derbik, amik egy egész országot tartottak lázban. A nép csapata. Vitatkozni sem lehetett ezzel, az elsőre szubjektívnek tűnő állítással, hiszen a Fradi-szív éppúgy dobbant egy somogyi faluban, mint a budai hegyekben, vagy akár az ország határain túl.
Hosszú évek óta azonban egyre ritkább ez a dobbanás. Először jött Torgyán, aki még szakmai tanácsokat is adott a labdarúgóknak, őt követték a Berki-féle élősködők, most pedig itt a Fidesz. Ma ott tartunk, hogy szorongva vált jegyet az ember egy nemzetközi kupaselejtező mérkőzésre, ahol egy albán vagy örmény csapat esélyesként érkezhet az Üllői úti szentélybe, elnézést, a Groupama Arénába. Már ha akad egyáltalán, aki még hajlandó pénzt áldozni arra, hogy élőben tekintse meg napjaink aranylábúinak produkcióját. Ha lenne kedvem viccelődni, azt mondanám, hogy idén legalább már nem fenyeget az a veszély sem, hogy a nemzetközi porondra kijut a csapat, így hál’ istennek nem kell szégyenkezni olyan klubok ellen, melyeknek a nevét sem lehet kimondani.
Szóval, a Fidesz. Nem arról van itt szó, hogy ha esik az eső, vagy ha kikap a csapat, azért is a kormány a hibás. Arról van szó, hogy a Fradi mindig is a nép csapata volt, tudod, Magyarország tükörképe bizonyos értelemben. Most pedig a partvonalon túl, a lelátóról nézzük, ahogyan Kubatovék az új, méregdrága stadionban feszítve ügyeskednek, hazudoznak és gazdagodnak a beruházásokon, a játékosok eladásán, miközben büszkén igazolnak a távozó tehetségek helyére külföldi falábúakat. A nyerészkedésekkel és az egész lényükkel pedig a legmodernebb vénaszkennernél is hatékonyabban szívják ki a maradék zöld vért az erekből. Pontosan úgy, ahogyan a partvonalon túlra taszítva szemléljük a pöffeszkedő Orbán Viktort és kétes csapattársait, Felcsútot, a kisvasutat, a stadionokat, a csekély fizetésünket a számlánkon. Azt, ahogyan leköröznek minket a szomszédos országok, vagy éppen amint családtagjaink a megélhetés miatt valamelyik külföldi „bajnokságba igazolnak”. Van ebben a párhuzamban valami mellkast szorító, félelmetes érzés. A szurkolók a stadiont hagyják el, a nép az országot.
A Fradi mindig is a nép csapata volt. Nagyapa, sosem gondoltam volna, hogy lesznek olyan idők, amikor ebből a most is a fülembe csengő kijelentésedből a legigazabb szó az lesz, hogy „volt”.
Az elmúlt esztendőknek és az idei évnek már annyi, elvesztettük a meccset.
2018-ban azonban egy új bajnokság kezdődik, és ott, majd ott lesz újra egy közös, egy nagy szívdobbanás.