Mindnyájunknak el kell menni?
Tegnap Orbánék megszavazták a multikat kielégítő rabszolgatörvényt, a túlórakeret emelését, ami az általuk elüldözött százezrek okozta brutális - kormánypárti berkekben általában egyszerűen letagadott - munkaerőhiány foltozgatását szolgálja.
Az, hogy ezzel éppen azokról nyúzzák le a bőrt, akik (még) itthon maradtak ebben a nemjogállamban, természetesen csak járulékos veszteségnek tekinthető, sőt - ne legyenek illúzióink - a kormánypártok számára még csak annak sem. Bizony, ezt a hasító, húsbavágó érzést még a fideszes szavazók is érezni fogják. Maximum - ahogy azt például az egészségügy, a bérek, az oktatás lesújtó állapotának esetében teszik - nem bő nyolc éve uralkodó, szeretett vezérüket/pártjukat tekintek a fájdalom forrásának/okozójának.
Pedig mindennél beszédesebb volt az, ahogyan az ellenzéki képviselők szélmalomharca közben vigyorogva, a szokásos pökhendi módon tolták át a rabszolgatörvényt (is). A törvényt, amiről - minden arcátlan hazugság dacára - pontosan tudják, hogy sokféle érdeket szolgál, de a dolgozókét, az emberekét, na azt pont nem.
Az sem véletlen, hogy épp ezen a baljós, szerdai napon, a túlóratörvény árnyékában - többek között - azt is megszavazták, hogy a jövőben nem a rendes, hanem a közigazgatási bíróságoknál lehet pert indítani az adóhivatal, a rendőrség, illetve például a választási bizottság elleni ügyekben, vagyis megszavazták a különbíróságok bevezetését. Ne szépítsük: ezzel megszűnt a magyar államigazgatás bírói ellenőrzése. Hagyunk időt, ízlelgessük csak ezt a mondatot!
Bizonyára sokak figyelmét elkerülte az is, hogy tegnap Orbánék arról is döntöttek, hogy az EU-n kívül élő magyarok is szavazhatnak majd a közelgő EP-választáson. Azt talán nem szükséges taglalnunk, hogy mindez mit jelent.
Eredményes nap volt tehát a tegnapi a jogállamot páros lábbal tipró, azon ugráló rezsim számára. Arról, hogy mindezt az ellenzéki képviselők, hogyan próbálták megakadályozni, több ízben is beszámoltunk.
Délután (eleinte) ellenzéki politikusokkal együtt vonult a tömeg a Kossuth térre, no meg a Sándor-palotához, hogy aztán egy hangos körúti séta, illetve a Fidesz-székház előtti tüntetést követően - ahol felcsendült a Kossuth-nóta is - ismét a Kossuth téren fejezzék ki a kormánnyal szembeni elégedetlenségüket.
A demonstráción aztán szervezettség hiányában egymás kezéből kitépve mondhatta bele bárki a mikrofonba, hogy mit kéne most tenni. A tüntetőkkel szemben felsorakozott rendőrök mozdulatlanul álltak. Még akkor is, amikor a tömeg „rossz irányba álltok” rigmussal figyelmeztette őket: egy irányba kéne húzni. A "hazaárulók" rigmus, a pattanásig feszült helyzet, a nem csillapodó indulatok végül előcsalták a könnygázt is. Néhány embert bizonyára „bevittek”.
A gond csak az, hogy azoknak az arcáról, akik ma a melegben, a parlamentben olyan gúnyosan vigyorogva szavaztak rólunk (egyébként szabálytalanul), ezt követően sem fagyott le a valóságot palástolni hivatott grimasz.
Tényleg nem maradt más? Itt kell hagyni ezt az egészet és kívülről nézni, ahogy lassan felzabálja egymást a körülbelül 2,5 millió propagandát lélegző fideszes?
Nem. Ugyanis nem véletlenül rendelték az Országházhoz már az ülés folyamán nagy számban a rendőrséget, nem véletlenül volt hatalmas a készültség a Kossuth-téren sem, nem véletlenül koncentrálnak Orbánék minden idegszálukkal arra, hogy kiégessék az ellenállás utolsó szikráját is.
Mert azt pontosan tudják,
ha egyszer a tömeg végre egy irányba fordul, akkor ott kevés lesz egy fideszes főügyész, egy zsebrevágott bíróság, vagy a jól megkomponált propaganda...
És ezt, az erőltetett mosoly mögé rejtett, lestrapált arcukon bizony tegnap is észrevette, aki jól figyelt.
