„Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!”
„És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk. Elég időnk volt megtanulni, hogy ebben az országban végül mindent mi fizetünk meg, legyen az egy szétlőtt ház, egy behúzott ablak, vagy egy elkótyavetyélt hitelösszeg.” – mondta a tragikus sorsú rendszerváltó politikus, Csengey Dénes 1989. március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt. Sosem gondoltuk volna, hogy szavai annyira érvényesek lesznek közel 30 évvel a rendszerváltás után, hogy tulajdonképpen nem is kell semmilyen beszédet írnia egyik ellenzéki politikusnak sem, csak szépen fel kellene olvasni Csengey egykori beszédét.
Nem a hatalom szolgáinak, hanem a szabadság szolgáinak kellene a közmédiumokban dolgoznia. Ezek a hatalom által lakájként irányított médiamunkások a hazug kormánypropaganda végrehajtói, holott a legerősebb kontrollt kellene, hogy jelentsék a hatalommal szemben. De mit is mondott Csengey Dénes ott akkor a Szabadság téren, mik voltak azok a ma is húsba hatoló gondolatok, amelyek ma is ugyanolyan igazak, mint akkor, 1989 március idusán? Olvassák el, mert érdemes!
Ebben a hazában ma egy meghasadt nemzet él. A beismerő vallomást nem is én teszem – ösztöneink működése már régen elárult bennünket. Boldogabb országokban a nemzeti ünnep alkalom az emelkedett emlékezésre, itt Magyarországon azonban, valahányszor egy jeles történelmi nap évfordulója közeledik, szemerkélni kezd, majd bővebben is megered az aggodalmak esője, megérkeznek a gyomorgörcsök, erősítést kapnak az utcai járőrosztagok, elhangoznak a fenyegető jóslatok. Mintha az volna a legvalószínűbb, hogy valami súlyos baj ér minket, ünnepre készülőket.
Így történt, ilyen betegesen történt ez az idén is.
És éppen itt, ahol most állunk, éppen a Szabadság téren csoportosultak legsűrűbben az előzetes aggodalmak. Sokan azt hitték, vagy azt akarták elhitetni, hogy ide, a Magyar Televízió székházához egy ostromló tömeg készülődik, a fenyegetés és a rombolás szellemétől vezérelve.
Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy ez nem igaz! Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy rosszul ismernek bennünket azok, akik csőcseléknek tartanak, rosszul ismernek bennünket, azok, akik azt hiszik, hogy dúlásban és pusztításban leljük örömünket! Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk. Elég időnk volt megtanulni, hogy ebben az országban végül mindent mi fizetünk meg, legyen az egy szétlőtt ház, egy behúzott ablak, vagy egy elkótyavetyélt hitelösszeg.
És most, barátaim, itt az ideje, hogy elfordítsuk figyelmünket az előjátékok rossz ízű részleteiről. Itt az ideje, hogy végre elmosolyodjunk, abban a biztos tudatban, hogy ez itt Magyarország, mi itt itthon vagyunk, és amikor az ország jövőjéről beszélünk, arról beszélünk, ami a miénk.
Azért vonultunk ide, hogy ezt most külön, erős hangsúllyal a Magyar Televízióról is elmondjuk. Ki akarjuk nyilvánítani, hogy a televízió a nemzet tulajdona, nem a kormányé, és azt is, hogy e tulajdonjogot a jövőben érvényesíteni kívánjuk.
Szabad sajtót, szabad rádiót, szabad televíziót!
Társadalmi ellenőrzést a nyilvánosság minden fóruma fölött!
Minden alkotmányosan szerveződött politikai tényezőnek a nyilvános véleményalkotás, a nyilvános programhirdetés egyenlő jogát, egyenlő lehetőségét!
Önálló műsorokat a televízióban a független pártoknak, független mozgalmaknak és szakszervezeteknek!
Elsőbbséget a nemzeti kultúra értékeinek, teret az európai tájékozódásnak!
Megnyilvánulási lehetőséget a nemzeti kisebbségeink iránti felelősségnek és szolidaritásnak, új, egységes nemzeteszmét a világban szétszóródott magyarságnak!
A történelmi bűnök és meghurcoltatások nyilvános feltárását, ítéletet, rehabilitációt és megbocsátást!
Nemzeti megújulási programot!
Ezek a követeléseink, barátaim! Nyomatékosítsa őket mindannyiunk arcán az elszánt és fegyelmezett mosoly. De nem azért vonultunk ide, hogy a falakkal feleseljünk. Azt akarjuk, hogy követeléseinkről haladéktalanul, már a legközelebbi napokban kezdődjenek nyilvános, mindannyiunk számára nyomon követhető tárgyalások.
Azt hiszem, amiért jöttünk ezzel elvégeztük. Szeretném, ha megőriznénk a pillanat komolyságát, és ezért nem vállalkozom a lefoglalás, a kézrátétel mozdulatára. A tárgyalásokban bízom, nem a látványos gesztusok misztériumában.
Búcsúzóul csak egyetlen szót még. Idén külön ünnepelünk. De nem azért, mintha hasadt nemzetünk végleges feldarabolásán kívánnánk szorgoskodni. Éppen ellenkezőleg – valódi, tartós nemzeti egység a célunk. Ez azonban nem épülhet urak és szolgák, birtokon belüliek és hazájuk birtokjogából kitagadottak szövetségére. Hanem csak egyenrangú politizáló felek távlatos megegyezésére. Úgy gondoljuk, előbb szülessen meg az egyezmény, majd azután is ráérünk megtalálni a közös jelképet, amely azt kifejezi.
És most induljunk tovább. Ne tagadjunk ki senkit a szívünkből, mert mindannyiunké a nemzet Vigyük magunkkal az emelkedett méltóságot. Szabad március 15-ét, 16-át, 17-ét… és így tovább, az öröknaptár utolsó napjáig.
Ideje lenne felébredni, mert a valóság egy szürreális rémálom, a magyar nép túlvilági rémálma, ami egyben Orbán Viktor beteges vágyálma!
Jó reggelt Magyarország, jó reggelt magyarok!