A magyar kultúra ünnepén

Magyarország két világbirodalom határán, az ütközőzónában fekszik. De jó hírem van a kedves olvasók számára: a magyar kultúra több, mint 1100 éve az európai kultúra része. Számos alkalommal próbálták kelethez hurcolni, láncolni, szögelni, de valójában sosem sikerült. Sőt, minél nagyobb volt az erőszak, a magyar kultúra annál inkább megmutatta szabadságát, bizonyította európaiságát. Minél nagyobb volt a nyomás, hogy oroszul énekeljünk, annál inkább virágzott az utókorban az emigráció magyarnál is magyarabb, egykor üldözött irodalma. A tiszavirág életű "nagy" kommunista költők pedig - nagyon helyesen - úgy tűntek el a történelem süllyesztőjében, mintha sosem lettek volna. Hiába próbálják napjainkban is megerőszakolni a magyar életet, a kultúrharcos percemberek ránk erőszakolt "kultúrája" holnapra már az enyészeté lesz. Wass Albert sem Moszkvába futott, hanem Nyugatra emigrált és hogyan is írta 1948-ban a Bajor-erdőben: "Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad."

Halotti beszéd helyett

 (A Magyar Kultúra Napjára)

Az élet végtelennek tűnik, aztán mégis elsuhan,

ami fontosnak látszott, vadul lényegtelen.

Egy kisfiú a töltésnél a síneken átrohan…

Mi lehet a más: élő és élettelen?

Ember vagyok én is. És Te is, sose feledd!

A diadalmenet csak üres vízió.

Hominem te esse memento.

-mert száz év múlva már nem is lesz neved.

Csak a tudat, a tény, a hűvös szorgalom

mely örök létbe hajt! – mondják.

De Párizs szép, látom és tudom.

Vagy csak lepel, mely mindent eltakar?

Ezért szeresd „a vad Bartókot”, a verseket,

„Rippli színét”, s a színházat, ha még épül…

Mert bolond az az ember, mert halott az a nemzet,

ki itt a földön nem az öröklétre készül.

                                                       Európa, 2019