A magyar kultúra ünnepén
Magyarország két világbirodalom határán, az ütközőzónában fekszik. De jó hírünk van a kedves olvasók számára: a magyar kultúra több, mint 1100 éve az európai kultúra része.
Számos alkalommal próbálták kelethez hurcolni, láncolni, szögelni, de valójában sosem sikerült. Sőt, minél nagyobb volt az erőszak, a magyar kultúra annál inkább megmutatta szabadságát, bizonyította európaiságát. Minél nagyobb volt a nyomás, hogy oroszul énekeljünk, annál inkább virágzott az utókorban az emigráció magyarnál is magyarabb, egykor üldözött irodalma. A tiszavirág életű "nagy" kommunista költők pedig - nagyon helyesen - úgy tűntek el a történelem süllyesztőjében, mintha sosem lettek volna.
Hiába próbálják napjainkban is megerőszakolni a magyar életet, a kultúrharcos percemberek ránk erőszakolt "kultúrája" holnapra már az enyészeté lesz. Wass Albert sem Moszkvába futott, hanem Nyugatra emigrált és ahogy írta 1948-ban a Bajor-erdőben: "Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad."
Halotti beszéd helyett
(A Magyar Kultúra Napjára)
Az élet végtelennek tűnik, aztán mégis elsuhan,
ami fontosnak látszott, vadul lényegtelen.
Egy kisfiú a töltésnél a síneken átrohan…
Mi lehet a más: élő és élettelen?
Ember vagyok én is. És Te is, sose feledd!
A diadalmenet csak üres vízió.
Hominem te esse memento.
-mert száz év múlva már nem is lesz neved.
Csak a tudat, a tény, a hűvös szorgalom
mely örök létbe hajt! – mondják.
De Párizs szép, látom és tudom.
Vagy csak lepel, mely mindent eltakar?
Ezért szeresd „a vad Bartókot”, a verseket,
„Rippli színét”, s a színházat, ha még épül…
Mert bolond az az ember, mert halott az a nemzet,
ki itt a földön nem az öröklétre készül.
Európa, 2019
(A cikk első változata 2019.01.22-én jelent meg.)