Szerb Antal utolsó szerelmes versének története
1945-ben éppen ezen a napon gyilkolták meg a balfi munkatáborban az akkor 44 éves Szerb Antalt. Gyilkosának nevét nem ismerjük, valójában egy senki volt. Egy testtel ugyan rendelkező, embernek látszó névtelen senki, aki egy puskatussal vetett véget az akkora már ugyan végtelenül legyengült, de mégiscsak a XX. század egyik legnagyobb magyar írója életének. Aki olyan regényeket hagyott az utókorra, mint az Utas és holdvilág vagy a Pendragon legenda, de például Szerb Antal Magyar irodalomtörténeténél és A világirodalom történetnél sem írt senki azóta sem jobbat. Az író 1938-ban vette feleségül a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusának Bálint Aladárnak fiatal és művelt lányát, Bálint Klárát. Szerb Antalt ifjú felesége, barátai és ismerősei többször is meg akarták szöktetni a táborból, azonban neki nem volt szíve magukra hagyni - a szintén a táborban raboskodó - bajtársait. Feleségének nem engedte, hogy meglátogassa. Nem akarta, hogy Klára koszosan, csontvázzá fogyva lássa. Egész egyszerűen szégyellte magát és a körülményeket, amelybe belekényszerült. Levelében azt írta, hogy ahogyan Orfeusznak sem volt szabad hátra fordulnia az alvilágban, hiszen ezáltal veszítette el szerelmét, Euridikét, így nekik sem szabad látniuk egymást, mert akkor szertefoszlik szerelmük. És mivel Orfeusz és Euridiké története fájdalmas véget ért, ezért nem szabad, hogy az ő esetükben ez megismétlődjék. Utolsó levelében a világirodalom egyik legtragikusabb szerelmes versét küldte el feleségének, akit sohasem láthatott viszont. Ezt a verset közöljük most a csendes, de figyelmes olvasónak.
Orpheus az Alvilágban
A földnek mélye olykor meg-megrándult,
Amint ment zúgó száz tárnákon át;
Már rég feledte szabad thrák honát,
Míg lent morzsányi zöldesfényű láng dúlt
És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,
Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart,
S a földalatti villám, nagy eres kard,
Átszegezte ezt az elátkozott estét.
És Orpheus csak ment, magábahullva,
A pusztulás nagy leckéjét tanulva,
Mely gyötrött szédülésbe merevíté,
Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.
Orpheus megfordult és szertefoszlott
Tündérfehér árnyékként Eurydiké.
Kétségtelen, hogy nem csak regényei, de magának az írónak, Szerb Antalnak az élete is filmvászonra kívánkozik. Mi mindannyian tartozunk neki. Nem sokkal, „csak” az életével…
