Liszkay lesz Orbán új vezéráldozata?

Sakkban vezéráldozatnak azt nevezzük, amikor valamelyik előkelő bábunkat egy gyengébb tisztért vagy gyalogért cseréljük le egy fontosabb lépés érdekében. A politikában az autoriter vezetők gyakran áldoznak be - egyébként hűséges - embereket, cserélgetik a futtatott politikusokat valamilyen - a gyarló emberek számára érthetetlen, sajátos - logika alapján. Pedig ezeket a vezércseréket egy versengőnek beállított autoriter rezsimben számos dolog is indokolja. Egyrészről a teljhatalmú vezető ezzel is próbálja elhitetni a külvilággal, hogy a rendszer nem bebetonozott, van benne mozgás, létezik verseny, azonban a látszattal ellentétben minden vezércseréről maga a rezsim vezetője dönt. A belpolitikai, illetve a saját tábornak szóló üzenet pedig még ennél is egyszerűbb: én döntök, bárkit felemelhetek, de bárkit le is taszíthatok. Illyés Gyula szavaival élve „ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”

Sokak szerint Orbán egész személyzeti politikáját erre a kiszámíthatatlanságra, egzisztenciális bizonytalanságra építi. Az üzenet pedig egyértelmű: rajta kívül egyetlen halandó nincs, pontosabban egyetlen halandó se érezhesse magát biztonságban. Többeket állított már félre, majd emelt vissza vagy hagyott száműzetésben. Láthatjuk Pokorni Zoltán esetében, hogyan járhat, aki túlságosan népszerű lesz, ad absurdum ellentmond Orbánnak. Erről az egészről nekem mindig Csokonai szimbolikus sora jut eszembe „Mint egy Rousseau Ermenonvillében”. Lázár „Dohányzásbiztos” Jánosról most ne ejtsünk szót, hiszen a pletykák szerint Orbán éppen a közeljövőben fogja rehabilitálni. Az kétségtelen, hogy Orbán egyébként mindig úgy büntet, hogy látszólag ad, csúnyán mondva „betömi az emberek száját”. Pokorni végülis megkapta a Hegyvidéket, az emberek szeretik, ő pedig láthatóan elfogadta, hogy nem ő a Fidesz oktatáspolitikusa. De hasonló száműzetésnek számított bizonyos személyek esetében Brüsszel is, gondoljunk csak a hatalomba visszaemeltek táborát erősítő Áder Jánosra, vagy éppen a vállalhatatlanná váló, száműzetésben hagyott Dajcs „sohasem drogozott” Tamásra, illetve a számunkra egyre inkább Szókratészt megidéző Szájer Józsefre vagy akár a „túlságosan intellektuális és népszerű” tényállást kimerítő Navracsics Tiborra.

Bár Orbán egyik leglojálisabb emberének hírében áll Liszkay Gábor, aki való igaz, hogy - legalábbis politikai értelemben - biztosan sosem focizott két kapura, mégis róla rebesgetik mostanában, hogy kiesett a pikszisből. Persze Liszkay nem ugyanaz a kategória, mint a mindig lúzer Gajdics Ottó elvtárs, aki minden lefetyelése és feltétlen hűsége ellenére végülis így vagy úgy, de - a mindenkori döntést rezignáltan elfogadva - szopóágra kerül. Liszkay egy hétpróbás „szakember”, aki viszont az elmúlt napokban meglepő nyilatkozatot tett, amikor - tőle nem megszokott módon - meglehetősen kritikusan fogalmazott a Népszabadság archívumának eltüntetésével kapcsolatban az Átlátszónak:

De ezt az eljárást magam is digitális könyvégetésnek tekintem, szerintem sem elfogadható, ha újságok hozzáférhetetlenné válnak az olvasók számára.

Ezzel is megerősítve információinkat és a szóbeszédet, miszerint Liszkay lesz Orbán új vezéráldozata...