Kéri László: Orbán úgy tesz, mint aki nem akarja tudomásul venni, hogy egész rendszere működését az Uniónak köszönheti

A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!

Zsúrpubi: Adja magát a kérdés: Mit mondhatunk a mögöttünk álló ünnepnapról, ami bővelkedett a politikai eseményekben is?

Kéri László: Őszintén szólva, nehezemre esik a pénteki ünnep eseményeire koncentrálni a figyelmemet, mert ami éppen előtte történt Új-Zélandon, attól nem könnyen tudja magát bárki is függetleníteni. Ritkán kaphatunk ennyire erőteljes, földhöz verő és az abszurditásokig kiélezetten véres leckét arról, hogy hová, miféle rémségekhez is vezethet az intézményes gyűlöletkeltés. Tudjuk persze, olyan távol történt ez, hogy ennél messzebb már nem is lehetne egy ország, de amikor megláttam a gyilkos fegyverére odapingálva Hunyadi János nevét is, akkor egyetlen pillanaton belül vissza lett rántva a kényszeredett szemlélődésem a mi szűkebb világunk talajára. Egész nap nem is tudtam másféle szemüvegen keresztül nézni az ünnepi eseményeket, mint e szörnyűség által beárnyékoltan. Arra mindenképpen lehetett számítani, hogy az előző napok nemzetközi, főként pedig a német nyomás hatása feltétlenül nyomot hagy majd a kormányfő ünnepi produkcióján. Arra azonban nem gondoltam, hogy az elejétől a végéig, mind tartalmi, mind pedig stilisztikai értelemben a beszéd ennek a nyomásnak lesz majd alárendelve. Az mindenkinek feltűnhetett, hogy

Orbán kínosan kerülgette Brüsszel meg az uniós politikusok és Soros konkrét megnevezését, helyette megpróbálta körülírva előadni ugyanazt a rémálmot, amit már negyedik éve éjjel-nappal fogyasztat velünk.

Ezért a táborának nem okozhatott gondot nagyon pontosan azonosítani, hogy mit akar üzenni. Átlátszó trükk volt ez, és nem is hiszem, hogy számottevő eredményt ér el vele.

ZSPB.: Újdonság nem volt?

K.L.: Dehogynem. A lengyel-magyar kapcsolatok jelentőségének túlhangsúlyozása nagyon is feltűnő elem volt. Ám, ha ezt beillesztjük az elmúlt egy-két hét eseményeinek sorába, akkor azonnal megértjük, hogy miről is van szó. Orbán Viktor elment a falig, ezt tudjuk, hiszen ő maga is ezzel dicsekszik. A faltól azonban nem tud magától visszajönni, mint ahogyan átmászni sem képes rajta egyedül. Az egyetlen komoly kiutat és védelmet pillanatnyilag a lengyel kiállás és segítség jelentheti neki abban a válsághelyzetben, amit ő teremtett magának. Másfelől pedig a lengyelek is leginkább tőle remélhetik azt a vétót, amivel meg lehet akadályozni a lengyel kormány brüsszeli elmarasztalását. E kettős egymásra utaltság teremtette meg azt a hangzatos szolidaritási kórust, amelynek szólistájaként a minap a miniszterelnök feláldozta az ünnepi március 15-e emlékét. Ha valaki tájékozatlanul hallgatta a tegnapi beszédet, akkor azt hihette, hogy valamiféle közös lengyel-magyar ünnepre tévedt. Volt azonban a sok-sok disszonáns hang között még egy olyan, ami orbáni mértékkel mérve is zavarónak tetszett.

ZSPB.: Éspedig?

K.L.: Elképesztő nagyvonalúsággal kapcsolta össze beszéde végén egyetlen fejlődési és történelmi ívvé a 48-as, az 56-os ellenállást és az ő mostani uniós kampányát. És nem akad senki a környezetében, aki csak annyit szólna neki: Viktor, ne már, 1848-ban Kossuthéknak nem jutott volna eszükbe Béccsel finanszíroztatni a forradalmat, mint ahogyan ’56 őszén Nagy Imre sem pénzügyi segély érdekében tárgyalt az oroszokkal, hogy lennének már szívesek anyagilag is megtámogatni a forradalmunkat.

Orbán viszont úgy tesz, mint aki nem akarja tudomásul venni, hogy egész rendszere működését, az elmúlt kilenc év valós és látszatsikereit mind-mind annak az Uniónak köszönheti, akivel/amivel szemben szeretné magát most forradalmi ellenállóként elfogadtatni. Ez már nem is egyszerűen politikai hazugság, hanem annál is súlyosabb, ízlésbeli zűrzavar.

ZSPB.: És az ellenzéki teljesítmény hogyan értékelhető?

K.L.: Vegyes benyomásokkal néztem végig a rendezvényt. Az ellenzéki oldalon zajló eseményeket egyre inkább úgy fogom fel, mint egy hosszúra nyúló tanulási folyamat mozaikdarabjait. E lecke lényege nagyjából hét éve közismert. Ebben a választási rendszerben a Fideszt csak egyetlen jelölttel lehetséges legyőzni, aminek kitermeléséhez az egész ellenzék együttes munkájára van/lenne szükség. A pénteki rendezvény ebben az értelemben fontos előrelépésnek is tekinthető. Először is, először mertek a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt a pártok egymás mellett megmutatkozni és együtt kiállni. Másodszor pedig, képesek voltak megfogalmazni egy olyan közös politikai hitvallást, platformot, amely ma még túlzottan bonyolult ahhoz, hogy használható legyen a mindennapos kampányküzdelmekben, de legalább már ilyen is van. A következő lépés majd a fogyasztható változat kitermelése lehet. (Nem lehet megállni szó nélkül azt a bájos ellentmondást, ahogyan a színpadon felvonultak a pártok szónokai és csoportképpé álltak össze tudva azt is, hogy külön listákon indulnak majd. Velük szemben, a tömeg egy része pedig egy hatalmas molinót feszített ki, amely pedig éppenséggel a közös EP-listát követelte.) A felvonultatott sokszínűség ma arra mindenképpen jó alkalom, hogy meg lehessen mutatni a Fidesz rendszerével szembenálló ország, népesség, táborok tarkaságát. Az idei év kínál majd legalább két fontos alkalmat ahhoz, hogy ezt a - ma még szertelennek és kevéssé hatékonynak tetsző – tarkaságot idővel egyetlen nagy és győzelemre is képes politikai kínálattá formálják. Másokkal szemben én megértőbb és türelmesebb vagyok.

ZSPB.: Miért?

K.L.: Azért, mert 2010 és 2018 között lényegében haszontalanul veszett el nyolc hosszú év, de az elmúlt néhány hónap arról tanúskodik, hogy megkezdődött egy olyan építkezési folyamat, amelynek sikeressége leginkább azon múlik majd, amit ott a színpadon leginkább Márki-Zay Péter mondott el: munka, munka és munka. S annak belátásán, hogy e reménytelen helyzetben a média is mi magunk vagyunk és leszünk.

ZSPB.: Akkor ez lenne a pénteki nap legfontosabb tanulsága?

K.L.: Nem egészen. Csak azzal együtt, amivel kezdtem a beszélgetésünket. A távoli mészárlás hátterében a mesterséges gyűlöletkeltés volt a legfontosabb mozgatórugó, s ez nekünk is intő jel kell, hogy legyen. Nagyon sok munka kell még ahhoz, hogy a károkat okozó idiótákat vissza lehessen szorítani a hasznot hajtók szintjére. Ha már megszabadulni úgysem lehet tőlük.