Kéri László: Orbán Viktor talán még arra is képes lenne, hogy kivezesse az országot az Unióból
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Úgy tűnik, ezen a héten mindent elhomályosított a brüsszeli csatározás és annak hazai tálalása.
Kéri László: Feltételezem, e kérdésekről az elmúlt napokban annyit írtak, beszéltek már, hogy aligha tudnék ezekhez bármiféle újdonságot hozzátenni. Mégis, egy ilyen hétvégi összegzőben talán megtehető, hogy megpróbáljuk egymástól világosabban megkülönböztetni a lényeges és a kevésbé fontos összefüggéseket. Most még minden érintett fél győztesnek hirdeti magát és az az igazság, hogy a szemben álló feleknek erre komoly alapjai vannak. Bizonyos fokig. Az EPP még a kampány kezdetén felmutathatta, hogy elszánt és képes még a saját soraiban meghozandó áldozatokkal is megvédeni eredeti értékeit. A Fidesz meg szajkózhatja változatlanul azt a képtelenséget, hogy minden az ő szándékaik szerint történt, s hogy ők kérték a felfüggesztést.
Tegyük fel, hogy kizárták volna őket! Ekkor azt láthatnánk minden hazai tévében, hogy Orbán Viktor lobogtatja az előre elkészített kilépési dokumentumot: „Dehogy zártak ki minket, már régóta mi akartunk kilépni…”
A folyamatoknak ez a szintje leginkább arra jó, hogy a médiumokat reggeltől estig le lehessen kötni valamiféle botránygyanús eseménysorral, itthon is, meg külhonban is. Mindezek mögött azonban azonosíthatunk sokkal komolyabb összefüggéseket is.
ZSPB.: Milyen összefüggéseket?
K.L.: Néhány olyan ellentmondást, amely tartósan beleépült a politikai folyamatokba, s amelynek köszönhetően egyre nehezebbé válik a tisztánlátásunk. Ezek közül legalább háromra érdemes most is ráirányítani a figyelmünket. Először is, a Fidesz ezúttal a saját sorsa alakulásával illusztrálhatja leginkább azt a vádat, amit az uniós intézmények működése kapcsán már sok éve hangoztat. Régóta azzal kritizálják a különféle uniós döntési fórumokat, hogy azok túlbonyolítottak, túlbürokratizáltak és mindinkább döntésképtelenek. Most például éppen velük kapcsolatban láthattuk, hogy miféle körülményeskedés, átláthatatlan alku-sorozat övezi még ezt a napnál is világosabb helyzetekben ezt a gépezetet. Szinte mindenki szeretne már megszabadulni Orbántól, és mégsem képesek egyértelmű döntéseket hozni, ezúttal is inkább elnapolták a valós döntést, a tényleges következtetéseket eltolták május utánra. Tegyük azonban mindehhez azt is hozzá, hogy a Fidesz viszont módszeresen és tudatosan él vissza az uniós fórumok döntésképtelenségével; az ellenünk évek óta megindított és folyamatban lévő eljárások során rendre ugyanezt tette eddig is: visszaél a demokratikus eljárások lassúságával. Másodszor,
azt eddig is tudhattuk, hogy hatalmas és mindinkább mélyülő szakadék van a Fidesz-kormányzat európai és hazai megítélése között, és azt is tudhattuk, hogy a nemzetközi megítélés szinte hónapról hónapra rosszabbodik - miközben a hazai támogatottságuk lényegében változatlan. A fejbevágóan egységes és hihetetlen méretű (190:3) elutasítottságtól talán lehetett volna azt remélni, hogy az itthoni Fidesz-hívők jelentékeny része eltöpreng a páratlan méretű nemzetközi elszigetelődés okai és következményei felől. De… nem.
Ez sem történik meg, ezúttal sem. Amire talán többféle magyarázatunk is lehet, ezek közül engem leginkább az aggaszt, hogy a 2010 óta folytatott hazug függetlenségi propaganda szólamai sokkal, de sokkal erőteljesebb hatásfokkal működnek, mint amit egy egészséges lelkületű országról feltételezhetnénk. El nem tudom képzelni, hogy még minek kellene történnie ahhoz, hogy a Fidesz-tábor nagyobbik fele is észhez térjen. Mostanában egyre többen attól félnek, hogy Orbán Viktor talán még arra is képes lenne, hogy kivezesse az országot az Unióból, főleg akkor, ha már nem jutnánk annyi forráshoz, amivel a klientúrája étvágyát kielégíthetné. Ezt az esélyt én mindig csak a rémálmok között tartottam számon, de az elmúlt napokban egy kissé meginogtam. Ha a Fidesz kétmilliós tábora tényleg bármit elhisz és elfogad a vezérétől, akkor a mögöttünk hagyott hét tanulsága leginkább az lehet, hogy fel kell készülnünk még a legszörnyűbb rémálmok valóra váltásának esélyére is.
ZSPB.: És mi lenne a harmadik?
K.L.: A harmadik, úgyszintén tartósnak mutatkozó ellentmondást leginkább az előzőnek a tovább gondolásából fejthetjük ki. Az ország egyik fele eddig is tisztában volt azzal, hogy Magyarország megítélése, tekintélye és hírneve az elmúlt tíz év során egyre mélyebbre süllyedt, és nem kevés rossz érzéssel éli meg, hogy e hangulatváltásban a többség tehetetlen és érdemtelenül szenvedő, mondhatnám azt is, hogy teljességgel passzív tényező.
Nem mondhatja el nap mint nap három-négy milliónyi magyar állampolgár a képzeletbeli Nyugat számára azt, hogy mi is épp olyannyira tisztán látjuk a rendszer antidemokratikus, hazug és leginkább csak a vagyonok - nem éppen jogszerű - felhalmozásával törődő alapvonásait, mint Önök. Csak éppen a „mi hangunk” nem hallatszik, mert a látszat az, hogy az egész országot azonosítják Orbán személyes szeszélyeinek rendszerével. S ha egy-egy külföldi érdeklődő /újságíró, üzletember, turista, rokon stb. / ezt meg is hallja, azonnal azt kérdezi: és miért nem tesztek ellene valamit?
Nos, éppen az lenne az a legfontosabb ellentmondás, amelynek felfejtése mindent megelőzően kitüntetett feladatunk kell, hogy legyen. Kicsiben is, nagyban is.
ZSPB.: Ez érthető, de hogyan?
K.L.: Ennek minél pontosabb megvilágításáért talán egy friss példa felidézésével tehetnénk a legtöbbet. A brüsszeli szégyenpadon elért eredményünk napvilágra kerülésével szinte egy időben tüntettek az akadémiai dolgozók a főváros közepén mindazon átlátszó, végtelenül hazug és nyilvánvalóan tisztességtelen eljárás ellen, ahogyan a kormány igyekszik tönkre tenni az MTA évszázados működését. Feltehetően százezrek lehetnek e hazában olyanok, akik pontosan értik, hogy miről van itt szó, és azt is sejtik, hogy mindez szerves darabkája az értelmiségi autonómiák felszámolását célzó, egy éve szünet nélkül megmutatkozó kormányzati szándékoknak. Tüntetni, tiltakozni mégis csak a leginkább személyükben érintettek mentek el. Most is. S így volt ez évekkel ezelőtt a pedagógusok, majd az egészségügyi dolgozók, s később a CEU esetében is. Talán csak a rabszolgatörvény kapcsán mutatkozott ennél sokkal szélesebb ellenállás, igaz, annak meg is lett azonnal a következménye. Magyarán, ennek a rendszernek addig nincs oka se félelemre, se aggodalomra, amíg a vele szemben lévő társadalmi csoportokat képes széttagoltságban és elszigeteltségben tartani. Addig nem érdekli az sem, hogy a többség vele szembe él, áll és morog. Az nekik olyan, mintha hallgatnánk.