Kéri László: A gazdagok még gazdagabbá váltak, a szegények még szegényebbé
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Ez a hét is úgy telt el, hogy a hazai közéletet egyetlen jelentős esemény sem rengette meg, mondhatnánk, hogy a szokásos üzemmódban zajlottak a szélhámosságok, hazudozások, túlzások és álesemények keltette fodrozódások.
Kéri László: Ugyanakkor ilyenkor is megvan az esély persze arra, hogy egy-egy jelentéktelenebb hír mögött idővel felsejlik valami jóval nagyobb horderejű tendencia, összefüggés. Nézzünk szét hát ezzel az igénnyel az elmúlt hét történésein! Kezdjük azzal a kicsinyke diplomáciai botránnyal, aminek amúgy nincsen súlyosabb következménye, de mégis tanulságos. Ha másért nem, akkor két okból. Egyrészt amiatt, mert a hazai politika meghosszabbított, külső nyúlványai képtelenek felfogni, hogy más országokban egészen másképpen látnak minket, mint amit mi szeretnénk tudni magunkról. Ha egy szlovén hetilapban a maga durva és vicces módján azt rajzolják meg Orbánról, amiről a nyugati sajtó már hónapok óta ír, akkor ezt illene elegáns félrenézéssel tudomásul venni. Ha a mi diplomáciai képviselőink ezt nem látják be, és az itthoni jó pontok reményében ezt a jelentéktelen ügyet áttolják a nemzetközi érintkezések professzionális világába, akkor nagyjából egy szintre kerülünk azokkal az egykori iráni vallási vezetőkkel, akiknek a legfőbb gondjuk az volt, hogy mit is rajzolnak az iszlámról - mondjuk egy dániai vicclapban. Félre értés ne essék, nem szeretném jelentékteleníteni ezt az ügyet, csak azt a szerkezetet akarom megértetni, ami eleve és súlyosan elhibázott. Ha valahol a maguk deformált értékrendjüket valakik már reflexesen begyakorolták otthon, abból még egyáltalán nem kellene következnie annak, hogy más országok, más kultúrák működésén is számonkérjék a maguk paranoiáját. Szijjártó az elmúlt években már számos alkalommal járatta le és röhögtette ki magát hasonló jellegű túlérzékenységek és hepciáskodások nemzetközi visszhangúvá tételével, most már úgy tűnik, hogy ez a magatartás úgyszólván kötelező minta lesz a külügyi dolgozók soraiban. Másrészt, voltak ennek már szánalmas előjelei korábban is, amikor magyar vezető diplomaták a nagy nyugati lapok levelező rovataiba szorítva okoskodtak és oktattak ki világlapokat arról, hogyan is kellene írni a mai magyar kormányzati politikáról. Ez a szlovén eset ugyanezt a tanulságot hozta elő:
ha csöndben maradtunk volna, akkor egy-két nap múlva senki sem emlékszik az egészre. Ha nagypolitikai üggyé transzformáljuk, akkor sokkal szélesebb körben és tartósabban válunk nevetségessé.
ZSPB.: Azért itthon is volt min szórakozni, ha például a budapesti előválasztásra gondolunk.
K.L.: Ezt a jelenséget nem könnyű értelmezni, mert éppen mostanában, párhuzamosan például az ukrán eset is azt mutatja, hogy a média szórakoztatóipari ágazataiban megszerzett elismertség manapság egyre többször közvetlenül is átváltható direkt politikai tekintéllyé, netán győzelmi eséllyé is. Volt már ilyen nem is oly régen, például Izlandon. Az viszont már egy másik kérdés, hogy a médiabéli népszerűség hátán milyen sikerrel lehet alkalmazkodni az adott időszak politikai küzdelmeinek kellékeihez. Puzsér esete eddig inkább arról győzött meg, hogy mindez nálunk még nehezen megoldható kihívás, ráadásul ő egy olyan párttal társult, amelynek az elmúlt évekbeli lépéseit nem feltétlenül a kiszámíthatóság jellemezte. S így, ketten, együtt valóban nehezen bemérhető partnerséget jelentenek. Lehet tényleg az a legjobb, ha ennek a különutasságnak egyedül mérik meg a támogatottságát. Karácsonyék is talán jobban járnak, mert nem kell az energiáikat belső küzdelmekre fecsérelni, hanem elkezdhetnek kizárólag a Fidesszel szembeni küzdelemre koncentrálni. Szóval, ez a minapi lépés szerintem csak egy kicsinyke része egy hosszabb, egyre kuszább folyamatnak, és így lesz ez egészen októberig.
ZSPB.: Más: az elmúlt napokban számos portálon élénk visszhangot váltott ki az az MNB-jelentés, amely a magyar családok elmúlt néhány évben megmutatkozó vagyonosodási helyzetét mutatta be.
K.L.: Ahányan írnak, szinte annyiféleképpen értékelik ezt a hatalmas és adatgazdag jelentést, de azért akad egy-két olyan tanulság is, amelynek mindegyik írás a nyomába eredt. Az talán nem meglepetés, hogy a gazdagok még gazdagabbá váltak, a szegények még szegényebbé. Az arányok, a belső szerkezet azonban rávilágíthat jó néhány olyan elemre is, amelyből akár középtávra nézve is érdemes esetleges politikai következtetéseket levonni.
ZSPB.: Éspedig?
K.L.: Az például igen szemet szúró szociológiai fejlemény, hogy
a társadalom legfelső tizedének a vagyona nagyobb, mint az utána következő kilenc tizedé. S még vadabb a tény, ami ezen belül rejtőzködik: a legfelső egy (!) százaléké az összvagyon egynegyede.
Igaz, e drámai helyzet mögött az egyik legfontosabb mozgatórugó az lehetett, hogy az utolsó néhány évben az ingatlan vagyonok roppantul felértékelődtek, s akiknek már korábban is volt néhány, azok akkor is hatalmasat gazdagodhattak, ha egyébként semmit sem tettek. A másik véglet felől nézve pedig az ingatlanok megszerzése egyre kilátástalanabb az alsóbb rétegek, a fiatalok és a nem túl jómódúak számára. Ha mindezeket egybevetném az elmúlt hetek sztár-témakörével, az új családtámogatási rendszerrel, akkor azt láthatjuk, hogy a jelenlegi kormány ezt az egyre kétségbeejtőbb polarizációt fogja a továbbiakban is elősegíteni. S még valami: a különbségek területi megoszlása, s ezek dinamikája még kilátástalanabbnak mutatja az ország csaknem egyharmadnyi vidékének életét. Egyszóval, ebből az MNB-jelentésből azt vontam le, hogy ebben a hazában feltartózhatatlanul érik és egyre nagyobb veszéllyel fenyeget egy olyan szociális robbanás, amelynek méreteiről és következményeiről ma még csak sejtelmünk sincs.