Kéri László: A jelen az egyre gazdagabb oligarcháké, a jövő a távolból integető fiataloké
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Sűrű hét áll mögöttünk.
Kéri László: Ez igaz, látványos és tanulságos külpolitikai események adnának bőséges alkalmat például arra is, hogy a mai világunk alapvető ellentmondásai felől meditálhassunk. Kezdve a minapi nagyszebeni találkozótól egészen addig, hogy Trump az újabb a vámháború fenyegetésével már megint tovább lökte az amúgy is egyre kilátástalanabbá váló kínai-amerikai viszonyt. De még ebből a sokféleségből is ki lehet választani néhány olyan mozzanatot, amelyekből kellő türelemmel nagyon is ki lehet hámozni a hazánkban uralkodó állapotokra leginkább jellemző vonásokat. Egy-két nappal ezelőtt biztosan a véletlen hozhatta úgy, hogy szinte egyszerre, párhuzamosan jelent meg két, rendkívül elgondolkodtató jelentés, olyanok, amelyeknek ugyan az égvilágon semmi közük sincsen egymáshoz, ám az elemzői ész meglehetősen könnyen találhat kapcsolatot közöttük. Az egyik a legújabb, a Szakonyi-féle top százas lista a hazai gazdagokról, s ennek a leginkább szembetűnő ismereteivel a Zsúrpubi is foglalkozni kezdett. A másik pedig egy hosszabb kutatómunka legfrissebb darabja, az egyetemistákról szóló sok éve tartó, empirikus kutakodás 2019-es jelentése.
ZSPB.: Hogyan találhatunk kapcsolatot a két teljesen különböző jelentés között?
K.L.: Elöljáróban csak annyit szeretnék állítani, hogy
ugyanaz a magyar valóság teremti szupergazdaggá azt a - lényegében nagyon zárt - kört, amelynek fejleményei egy másik metszetben egyre riasztóbb jövőképpel fenyegetik a mai huszonéveseket. Olyannyira, hogy a többségük már inkább külföldön képzelné el a jövőjét.
Úgy látom, hogy a szaksajtó mindinkább megtalálja e rendszeresen megjelenő összeállítások, listák minél érdemibb feldolgozásának a módszertanát, és most már egyre kevésbé koncentrálnak a látványos/bulváros elemekre, inkább feltárják a hosszabb távon érvényes összefüggéseket is. A HVG tálalásában például ez a lista mindennél többet árul el a jelen rezsim igazi természetéről. A sokféle adatból én most megelégednék háromnak az emlegetésével, majd egy szubjektív kommentár megtételével.
Először is, ennek a kivételezett rétegnek az összvagyona a NER évtizedében 1865 milliárdról 4632 milliárdra nőtt, ami több szempontból is figyelemre méltó tény. Jelenti részben azt is, amit ehelyütt is már többszöri szóba hoztunk: a nagymérvű, roppantul egészségtelen vagyoni koncentráció és polarizáció gyorsuló ütemét. S csak zárójelben mondanám, hogy ez a lélegzetelállító növekedés olyan években történt, amikor az infláció példátlanul alacsony szinten fagyott be éveken át. Igaz, mindeközben az ingatlanárak világában viszont szédületes emelkedés volt, ami nyilván még jobban megerősíthette e réteg helyzetét.
Másodszor, mindenkinek feltűnik az a személycsere, amelyet leginkább két feltűnő névvel szokás illusztrálni:
Mészáros és Tiborcz nevével. Merthogy ők tanúsíthatják leginkább a LÉNYEGET, azt, hogy e példátlan sikerek mögött korántsem a tehetség és gazdálkodási alkalmasság munkál, hanem a kormányfőhöz fűződő viszony személyessége.
A lista részletei azonban még ennél is feudálisabb/patriarchális viszonyokra vallanak. A HVG összeállításában külön megnézték annak a nyolc embernek az elmúlt négy évi adatait, akikről köztudott a kormányfőhöz való kapcsolhatóságuk. Nos, e nyolc személy vagyonosodása még a többiekét is meghaladó mértékű volt, átlagosan ötszörös/nyolcszoros növekedést tudhattak a magukénak. Egy olyan országban, ahol az ilyen jellegű, több mint nyilvánvalóan korrupt kapcsolatok firtatására a miniszterelnöki válasz az volt, hogy „a kormány nem foglalkozik üzleti ügyekkel”. Képzeljük el, milyen állapotok lennének, ha mégis foglalkozna!
A harmadik megjegyzés pedig az, hogy a lista egészének átrendeződése kapcsán egyértelműen megállapítható, hogy
a 2010 utáni évek során megteremtődött egy vadonatúj, a hazai viszonyokhoz képest elképzelhetetlen méretű gazdagsággal rendelkező elitcsoport, amelynek érdekeltségei ma már a magyar társadalom mindennapi működésének minden szegmensében meghatározó mértékűek.
Kezdve a médiában, a közbeszerzések teljességében, az infrastruktúra-teremtéstől a szórakoztatóiparon át az idegenforgalomig, a sportig mindenütt. S most már az egyetemeken is az lesz: lásd a Corvinus sorsát. Ehhez képest ez a mérhetetlenül gazdag, erős és befolyásos csoport feltűnő szerénységgel viselkedik a társadalmi felelősségvállalás terén. Az egyetlen Csányit kivéve nem nagyon látni ezeket az embereket az egyenlőtlenség elleni küzdelemben, a népegészségügy javításában, a szegénység elleni harcban, a kultúra pártolásában és még ezer és egy forráshiányos helyen. Mintha ennek a csoportnak kizárólag az önmaga korlátlanul gyarapítható vagyonosodása lenne az egyetlen preferenciája.
S történelmi összehasonlításban nézve rosszabbak, mint amilyen az egykori magyar arisztokrácia volt, mert azok között legalább rendre kitermelődtek, Széchenyik, Telekiek, Festeticsek, akik a jóravalóság mintáival gyakoroltak morális nyomást az osztályos társaikra. Na, ennek nem látom a nyomát sem manapság.
ZSPB.: És akkor hogyan kapcsolódik mindehhez az egyetemista kutatás?
K.L.: A részletes adatelemzés helyett ezúttal beérném a leginkább szembetűnő következtetésekkel. A fennálló rendszerrel szembeni, egyre határozottabb elfordulás és csöndes tiltakozás szembetűnő következményeivel. Részben a hatalmi szférával szembeni határozott tartózkodással, ami egyfelől megnyilvánul a hagyományos pártstruktúra teljes elutasításában. (A Kétfarkú Kutya is majdnem annyira támogatott, mint a legnagyobb párt, a Fidesz.) Részben pedig a politika világának mind negatívabb megítélésében, mert számukra elsősorban a korrupciót és a hatalommal való visszaélést jelenti. De a legárulkodóbb adat, a külföldre való távozás igényének szakadatlan emelkedő trendje. Most már nemcsak az a jellemző, hogy a többség inkább külföldön szeretné befejezni a tanulmányait, és a pályakezdő éveit is ott képzelné eredményesebbnek. Hanem az is egyre elfogadottabb, hogy később sem szeretnének hazatérni. S ennél lesújtóbb ítéletet aligha mondhat egy korosztály a maga hazája jelenéről és jövőjéről. Szóval, az én fejemben nagyon is összefügg ez a két, minap jelentés. Az ország egy elenyészően kicsinyke csoportja számára a mai Magyarország maga a megtalált Eldorádó, s nekik tényleg évről évre értékesebb aranybánya ez a föld. A többség viszont nem így látja, s ha még eléggé fiatal, vagy mobil, akkor inkább elmenne innét. A Jelen az egyre gazdagabb oligarcháké, a Jövő meg a távolból integető fiataloké. De mi lesz velünk? Azzal a többséggel, akik mégis itt maradnak? Erre nincs ma még semmiféle, elfogadható válasz.