79 éves, ismeretlen ismerős haknizott az Arénában - és milyen jól tette!
Nehéz úgy kritikát írni egy koncertről, ha tudjuk, hogy a főhős a világ egyik talán legfontosabb és egyben legmeghatározóbb zenésze, zeneszerzője. Jómagam pontosan tudtam, hogy egy olyan ember fog állni szerda este, a Papp László Sportaréna színpadán, akit ha csak pusztán az elnyert díjai kapcsán ítélünk meg, kijelenthetjük róla, hogy már az életében legendává vált: háromszor kapott Oscart, bezsebelt négy Golden Globe-ot és nyert még néhány Grammy-díjat is. És ezek csak a legfontosabb elismerései, eladott ugyanis néhány tízmillió hanghordozót is.
Nem is borzolom tovább a kedélyeket: Giorgio Moroderről beszélek. Aki valójában egy szürke eminenciás, hiszen dalait olyan előadók tették híressé, mit Limahl, Irene Cara, David Bowie, a Blondie, Freddie Mercury, Nina Hagen vagy épp a Berlin zenekar.
Az 1940-ben született zseni eddig nem is arról volt híres, hogy a színpadon mutatta volna be a tehetségét, pedig dalai többségét a mai napig rommá játsszák a rádiók. Zenei munkássága pedig felbecsülhetetlen értékű, és ha csak a 80-asokat nézem, olyan mélyen hatott a zeneiparra, ahogyan az másoknak nem sikerült, tisztelet a kivételnek. A dél-tiroli zenész Hansjörg Moroder néven látta meg a napvilágot, de szerencsére a bőrgatyát már egész fiatalon a szögre akasztotta, majd - ahogy az lenni szokott - belevetette magát a pezsgő berlini éjszakába. Berlin akkoriban (ahogy számomra most is) a legpezsgőbb kulturális hatásokkal sokkolta a fiatal tehetségeket, hiszen olyan zenészek fordultak meg és alkottak akkor a német városban, mint Bryan Eno, David Bowie, vagy a teljes experimentális szcéna szinte összes nagyágyúja.
Németországban ismerkedett meg például Donna Summerrel is, akivel olyan masszív slágereket alkotott, mint az I Feel Love, ami tulajdonképpen totálisan újraértelmezte az akkori diszkó fogalmát. Aztán jött New York, ahol olyan sztárokkal dolgozhatott együtt, mint az épp a szárnyait bontogató Blondie, Moroder bátor, formabontó stílusára persze hamar rácuppantak az amerikai filmesek is, mint Alan Parker vagy épp Brian De Palma. Az Éjféli Express Oscart és Golden Globe-ot is hozott a fiatal tehetségnek, majd jött a Sebhelyesarcú, innen pedig már nem volt megállás...
A Flashdance, a Végtelen Történet a Top Gun és az Amerikai dzsigoló zenéje is hatalmas siker lett világszerte. Többek között felkérték olimpia megnyitók kompozíciójának a megírására is, hiszen, amihez Giorgio nyúlt, az arannyá vált. Sikereit az egyszerűségnek és a merészségnek köszönheti, arról nem is beszélve, mennyire érzi, hogy mi a slágerek titka. Ösztönös tehetség, kifinomult stílusérzékkel. Persze nem annyira mély, mint mondjuk John Carpenter, de azért nem is annyira mainstream, hogy ciki legyen. Nagyon cool fazon. Ötvözi az európai ember zeneiségét a tengerentúli kísérletezőbb zenei hagyományokkal. Azért voltak kevésbé sikeres alkotásai is, még Arany Málna-díjra is jelölték, de egy ilyen életpályaműbe ez is belefér. Persze a világ változásaira ő is, sok más művésszel egyetemben sokszor hallgatással felelt, a 2000-es években egyre inkább a képzőművészetek felé fordult, majd ahogy az lenni szokott, mint egy főnix tért vissza és pár éve a Daft Punkkal egy kvázi közös projektben újra hallatta a hangját, konkrétan a hangját, hiszen a francia duó egy neki tisztelgő dallal helyezte vissza a már korosodó sztárt az őt megillető helyre.
Egyébként nem nagyon van olyan, az elektronikus területen alkotó művész, aki valamilyen formában ne köszönhetne valamit a szakma nagy öregjének. Soundja nem csak az alkotó éveinek a hangzását határozta meg, rengeteg előadóra hatott közvetlenül vagy akár közvetve. Ilyen életmű mellett azt is megbocsátom neki, hogy kvázi a szatymazi Ibolya Presszó Wurlitzerjét tolta be az Arénába szerda este. Mert a mi jó öreg Moroderünk, kapva a konkurencián, úgy gondolta, hogy így 79 évesen világ körüli turnéra indul. Nagy divat ez mostanság, lásd Morricone, Hans Zimmer és társai próbálkozásait. Az a nagyjából 3000 ember, akinek egyáltalán mondott valamit Moroder neve, baromi jól szórakozott, abban a cirka 90 percben, amíg láthatta, hallhatta a diszkó pápát a budapesti fellépésén.
Nem akarok igazságtalannak tűnni, dalai többségét mindenki ismeri, pedig nem is tudják, hogy Moroder szerezte azokat és így nehéz is lehet összekapcsolni az előadót a dalszerzővel. De mit is hozott Budapestre Giorgio?
Egy nagy haknit, amit nem lehetett nem szeretni. Az este tényleg olyan volt, mint egy kocsma valahol a város szélén, ahova hajnalban a hervadt figurák az utolsó százasaikat dobálják a zenegépbe, hogy bánatukat dalban mondják el, persze még azelőtt, hogy a NAV vagy a MAHASZ rászállt volna a mulató közönségre. Kijött egy nagyon jó kondiban lévő öreg bácsi a színpadra, egy mikrofonnal és sztorizgatott a dj-pult mögül. Mindezt egy komoly zenekar és énekes szekció kísérte, iszonyat profizmussal. Persze egy ilyen majd fél évszázadot átívelő életpályát nehéz másfél órában bemutatni, neki ez mégis sikerült.
Korrekt dalválasztással engedte közel magához a rajongóit. A kötelező Donna Summer-dalok mellett jutott hely Bowienak, a Blondienak, és természetesen a többi nagy slágernek is. Nem maradhatott ki a repertoárból a Top Gun Take My Breath Awayje, a Flashdance What a Feelingje, de a Végtelen Történet címadó dala sem. Mindenképpen megemlíteném a vokalisták énektudását, valószínűleg nem jutottak volna Pápai Joci sorsára az Eurovíziós dalfesztiválon. De ez ilyen szinten nem is lehet kérdés. Tapsból nem is volt hiány. A koncertre látogatókból sajnos igen, de a hazai viszonylatokat nézve ebben nincs is semmi meglepő. Szóval hakni ide vagy oda, én remekül szórakoztam, hiszen nem egy megreccsent öreg sztár hajolt le bagóért az Aréna színpadán, hanem egy jókedélyű öreg fickó mutatta be magát a közönségének, aki pontosan tudja, hogy mit tett le az asztalra. Az külön pirospont részemről, hogy például a Cat Peopleban Bowie hangját hard diskről tolták be és a zenekar csak kísérte a legendát. De remek volt a Call Me is, a Hot Stuffról nem is beszélve. Első önálló turnénak nem volt rossz, pont azt kaptam, amit vártam: egy keveset a 70-es 80-as évek feelingjéből, érdekes, személyes történeteket a slágerek születéséről és egy jó zenekart, akik profin tették a dolgukat.
Giorgio! Remélem, látunk és hallunk még felőled, hiszen, akinek stílusa van, annak mindene megvan. Ebből a stílusból pedig még jöhetne egy jó pár adag, mert az ilyen korszakalkotó zsenikre egyszerűen szükség van.