Ez a banda olyan ligában játszik, ahol tényleg csak a legjobbaknak szorítanak helyet
Három éve láttam utoljára színpadon a The Cure-t, felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi minden történt azóta a zenekar körül, de azért próbáljuk meg.
Az 1976-ban alakult bandát idén beiktatták Rock and Roll Hall Of Fame-be, és ezzel az elismeréssel nem csak elnyerték végre méltó jutalmukat, hanem már egy olyan ligában játszhatnak, ahol tényleg csak a legjobbaknak szorítanak helyet, néhány példa erre: Led Zeppelin, Beatles, Rolling Stones, Elvis vagy épp Bo Diddley. Ja, és mellesleg 30 éves(!) jubileumát ünnepli idén a zenekar máig legismertebb korongja, a Disintegration. A beszámoló apropóját nyilván a legfrissebb turnéjuk - a Summer Festivals Tour - adta, de talán nem árulok el nagy titkot, hogy a koncertsorozat mellet az is sokat nyomott a latba, hogy végül klaviatúrát ragadjak, hogy a The Cure-t az utolsó vérvételem során a János kórházban, akár ki is mutatható lehetett volna a plazmámból. A The Cure számomra nem csak egy zenekar, hanem egy életérzés is. Aki a "nyolcvanasokban" volt gyerek Magyarországon, az tuti érti, hogy miről beszélek.
A Robert Smith alapította formáció az angliai Crawley-ban látta meg a napvilágot 1976-ban, és tulajdonképpen köszöni szépen, hiszen azóta is jól van, sőt él és virul. Amikor nálunk még vadul tombolt a szocializmus és a lemezgyárba Erdős Péter jóváhagyása nélkül nem nagyon léphetett be senki, a ködös Albion már ontotta magából a jobbnál jobb és izgalmasabb produkciókat. Képzeljünk el 1976-ban egy átlagos angol sulit. Röviden: mindenki zenélni akart. Tombol a punk, a prog-rock már-már visszaszorulóban, a glam is az utolsókat rúgja, majd berobban valami egészen új. A Wave! - amit aztán persze tovább lehetett színezni olyan egyéb jelzőkkel, mint például a new, a dark, - arról nem is beszélve hogy a 70-es évek nyakán már ott lihegett a szinti-pop és a majd mindent (vizuálisan) megreformáló MTV is. Szóval ezekben a nagyszerű időkben kezdték Smith-ék. S bár a zenekar valójában egyenlő Roberttel, azért a képlet annyira mégsem egyszerű.
Smith a kezdeti szárnypróbálgatásai közepette addig jutott, hogy beugró gitárosként játszhatott a londoni goth, postpunk totumfaktum Siouxsie and The Bansheesben. A tehetséges dalszerzőt már fiatalon beszippantotta a zene. A szárnyait próbálgató zenésznek olyan példaképei voltak voltak, mint a Joy Division, Bowie vagy akár Hendrix, de mégsem ezek voltak az akkor még Easy Cure néven zenekart alapító angol srác életében a legfontosabb mérföldkövek, ennél egyszerűbb dolog történt Smith-szel: néhány tagcsere után, összetalálkozott a basszer fenomén Simon Galluppal. Innentől, ami történt az már történelem. Az azóta folyamatosan változó felállású zenekar két legfontosabb pillére Smith és Gallup. Milyen furcsa, ki akart akkor pl hazánkban dobos vagy bőgős lenni? Nagyjából senki. Amúgy ez dolog nyugatra tőlünk nem kérdés. A pontosság és a feszesség a könnyűzene alaptézise. Ha ez megvan, utána már lehet díszítgetni. A Cure nem túl bonyolult képletet követ.
A Gallup és Smith által megírt végtelennek tűnő, repetitív dob és basszustémákat, lusta, melankolikusnak ható gitártémákkal, - majd nagyjából a post punkos érát elhagyva, a 80-as évek végétől - és csodaszép szintiszőnyegekkel díszíti. A banda hangzása nagyon egyedi, Smith fura hangszíne és külseje alapból egy csomó ember elriasztott a zenekar környékéről, de ahogy ők is felnőttek, a klisékkel egyre inkább leszámolva, valami olyan termékeny, izgalmas és egyedi produkciót tettek le az asztalra, ami tényleg ritkaságszámba megy. Smith az évek során popkulturális ikonná vált. A gyilkos (ön)irónia és humor nagyágyúi - azaz Trey Parkerék - a South Park egy epizódjában pl addig ajnározták Smith-t, hogy már az egész világ sorsa rajta múlott. Az egyébként visszahúzódó frontember nem sokszor került a bulvárlapok címlapjára. Magánélete kiegyensúlyozott s a kezdeti, mára már a némileg depresszívnek ható kezdeti dalszövegeit felváltotta egy érett ember gondolatvilága. Persze a The Cure a virágkorát a 80-asokban élte, de azért én személy szerint roppant boldog vagyok, hogy ha nem is túl sűrűn, de úgy 6-10 évente megdobnak minket egy-egy új albummal, amik persze már nem idézik azt a frissességet és innovációt, amit például a Head On The Door-on vagy a Kiss Me-n tőlük megismerhettünk, de Smith töretlen kísérletező vénája még 60 évesen is megállja a helyét.
Szóval az (egykori) gruftik újra örülhetnek, ha igazak a pletykák, idén érkezik az új Cure nagylemez. Sajnos a most tartó turné hazánkat nem érinti, de ez nem okozott gondot, hiszen Újvidék egy köpésre van, el is indultam csütörtök délelőtt, hogy felfedezzem az egykor szebb napokat is élt városka nevezetességeit és természetesen újra hallhassam egyik kedvenc zenekarom klasszikusait.
Az Exit Festivalról röviden csak annyit, hogy a szervezése full amatőr, a hiányzó infrastruktúra, a fejetlenség, az információs táblák hiánya, a küzdőtérre szórt faforgács látványa a Szigethez szokott lelkemnek nagyon fájt, ellenben az árak nevetségesen alacsonyak, és az Újvidéki Vár, mint környezet igazán fantasztikus. A jegyem az úgynevezett Fan Pitbe szólt, amit nevezzünk kiemelt állóhelynek, valójában a hagyományos jegyekhez képest csak néhány dinárral drágább tikettek hatalmas előnyt jelentettek. A kis leválasztott részt csak néhány rajongó töltötte ki, konkrétan a legkisebb ellenállás nélkül álltam be a második sorba. Ez nem volt rossz kezdet, aztán amikor 8:50 magasságában hard disc-ről elindult a Plainsong, onnan kvázi filmszakadás. Tökéletes koncertkezdés. A gyönyörű, sejtelmes szintiszőnyegek úgy úsztak be a színpadra, majd közönség sorai közé, hogy szinte észre se vettem, csak a hatalmas ovációból következtettem arra, hogy a zenekar is megérkezett.
Gallup a Gibson cég által neki gyártott, - térdig leengedett - Thunderbirddel, a szokásos látványt hozta, de Roberten belépőjén sem lepődtem meg, Vox Teardropja már szinte hozzánőtt, aztán Reeves Gabrels – Bowie egykori gitárosa, Jason Cooper dobos és Roger O’Donell szintis is elfoglalta a helyét a Plainsong ütemei alatt a világot jelentő deszkákon. A melankólikus kezdés után egy újabb Disintegration dal következett – a személyes kedvencem – a Pictures Of You. Egy kislemezen is megjelent dal, amiben benne van minden, ami a (nem túl korai) The Cure-ra jellemző. Szerintem a legtökéletesebb dream pop-dal, amit valaha írtak. Csodás közép tempójú dobtéma, a szintik lassan kibontakozó szőnyegei, csilingelések, keleties, szinte éteri ütemek és remek dalszöveg jellemzi a nem túl rövid szerzeményt. A Disintegration-lemez ennek a monumentális ívű slágernek is köszönheti, hogy örökbecsűvé vált, s nem csak a Cure rajongói körében. A zenei mérföldkővé vált nagylemezt, minden kritikus a legjobbak között tartja számon. A már említett 30 éves jubileumot a zenekar – ahogyan egyéb évfordulókon szokta – a Sydney Operaházban tartotta. Tulajdonképpen egy hétre kibérelve azt. Szóval nem beszélek mellé, ha a korong jelentőségét ennyire kiemelem. A Pictures Of You után jött az 1992-as Wish című nagylemez egyik programadó dala a High. A setlist gerince a Disintegrationre, a Wish-re és a The Head Ont he Door albumokra épült. De azért szép számmal kerültek elő régebbi szerzemények is az este folyamán. Felsorolni is sok, de ha jól számolom az intróval együtt 29 dal hangzott el a forró Újvidéki éjszakában. A Cure-tól megszokott monstre koncertek egyébként iszonyat embert próbálók, nem tudom hogy bírják, de még nézőként is roppant fárasztó végigállni a majd három órát, na persze nem panaszkodom, hiszem a High után berobbant a Night Like This, a Just One Kiss, majd a Lovesong következett, tehát maradtunk a meghatározó lemezek soránál. a Last Dance külön csemege volt, ahogy a Holló című dal betétdala a Burn is. Az este teljes mértékben Smith-é volt.
Egyrészt baromi jól énekelt, másrészt élvezte a bulit. A közönség is kitett magáért, a főleg harmincasokból álló massza, az összes dalt kívülről és teli torokból üvöltötte vissza az énekesnek. Simon is nagyon élt a színpadon, a basszustémák és a dob annyira remek összhangban működik együtt, hogy tanítani kellene. A magabiztosságukról nem is beszélve. Nyilván rutinosak és kőprofik, de mégis elérhetőnek tűntek, semmi sztárallűr. Puritán kivetítő, remek hangosítás. Robert göncei körülbelül 30 éve ugyanazok, ahogy a többi tag sem a divatmagazinok címlapjáról mászott le. De ez így van rendjén! Főleg, ha olyan dalokkal bombáznak az este folyamán , mint a húzos tempójú Fascination Street, a Head On The Door klasszikus Push és In Between Days-e, aztán a Kiss Me Just Like Heavenje. Majd Gabrels személyes kedvence, a Wish - konkrétan legmélyebb - dala a From The Edge of the Deep Green Sea. A Disintegration és a Wish epikus, lírai hosszúságú dalai után következett a Play For Today, a Forest, a Primary, és a Shake Dog Shake, amik nem csak a korai lemezek – Faith, Seventeen Seconds, és a The Top kedvelt slágerei, hanem a Cure zenei fejlődésének a tökéletes lenyomatai is egyben. A kezdeti, ska-s, punkos, néhol raggaes ütemeket egyébként annyira jól megírták akkoriban, hogy egy darab nosztalgiát nem lehet bennük felfedezni. Mai füllel hallgatva is a riffek feszesek, a dobtémák szuggesztívek, a dalok egyszerűsége pedig sosem ment - a kezdeti Cure esetében sem - a minőség rovására. A koncert első részét a Bloodflowers 39 című dala és a Disintegration címadó dala zárta, ami egyébként nagy kuriózum, a dal játékos dallamait nem sok koncerten lehetett hallani mostanság.
A monstre első felvonás után jött egy majd egyórás ráadás. A Lullaby hipnotikus dallamai után a The Top már-már gyermekinek tűnő slágere a Caterpillar következett. Aztán a szintipopos The Walk. A Wish Doing The Unstuck-ja és a Friday I’m in Love a boldogsághormonokat turbózta fel, hogy aztán még legyen erőnk a Close To Me-ra, a Why Can’t i Be You-ra és az 1979-es megasláger Boys Dont Cry-ra is. Leírni is hosszú volt a dalok sorát, nemhogy lejátszani és végig bulizni. Az utolsó nótáknál már Smith is táncra perdült, mókás volt látni, hogy az egykoron ridegnek tűnő, rúzsozott, kifestett fura gyerek, ma már jókorára hízott Robert bácsiként jókat mulat és táncol a színpadon. De nem tűnt önmaga paródiájának, inkább egy olyan zenészt véltem felfedezni benne, aki mára megértette, hogy mit tett le az asztalra. Úgy érzem a The Cure az idők folyamán a helyére került, és a kezdeti fura külsőségeik miatt fanyalgók vagy tőlük elfordulók is megértik, hogy mennyire fontos a szerepük és a hangzásuk a mai modern popzenét tekintve. Összességében, a szervezést leszámítva a The Cure remek koncertet adott Újvidéken, mind a zenekar, mind a rajongók kitettek magukért.
Remélem, mihamarabb újra láthatom Smith-t és bandáját valamelyik fesztivál vagy aréna színpadán. (10/9.5)