„Dohányszemcsékkel zakók zsebében…”

10 éve ment el Cseh Tamás. Az nem fordulhat elő, hogy mondjuk az történjen vele, mint a forgalomból kivont régi forintossal: megszokjuk, hogy nincs és szép lassan elfeledjük. Tamás örök, értéke felbecsülhetetlen, munkássága kincs, szigorúan közkincs. Ez a vers is rá emlékezik a maga módján, egy pillanatra felvillantott régi kis forintos...

„Dohányszemcsékkel zakók zsebében…”

 

In Memoriam Cseh Tamás

 

10 éve már, hogy füstszoborrá váltál...

Neved már utcanév, az ég lett a templomod.

A zsebembe morzsolok néhány dohányszemcsét,

„Ha feldobnám a Bartókon, még lehet, hogy elkapod.”

- gondoltam. Talán jobb, hogy nem tudod,

milyen szar lett itt a világ,

milyen lélekgyilkos, milyen rohadtul elbaszott.

Nem hinnéd el, hogy visszatért a zsivány,

s ez ugyanúgy oroz most, ahogy az a másik is meglopott.

Az álmaink, Tamás…

De nem panaszkodom!

Bocsásd meg nekem!

Hiszen a ma,

- 10 éve mosolyogsz ránk Tamás -,

a ma a Te napod.

Gimnazistákként a Mészölyben ittunk,

mintha nem lenne holnap,

leszakítottuk a napot.

„Őrültség lenne, ha meginnánk valamit?”

- kérdezted nevetve tőlünk a zárás után,

a kultúra napján, házad kapujában,

így telt, így múlt, így ittuk el az egyik nagy napod.

Így húz a pillanat a mindenség felé,

így lett örök kincs Antoine s Désiré…

Mélabúsan játszó csibész szemek,

egy lezuhant gitár, csodaszép színterek:

Budapest.

 

„A régi nők – tudom,

a háborúk, a frontok,

átmentünk sok mindenen…

Aha, s még iszunk, még mindent tudunk...”

Ember, hiányod embertelen!

(Főkép: Kleb  Attila)