Kéri László: A lejárt migráns-ellenesség lemezének helyét a demográfiai harciaskodás vette át
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Az elmúlt héten Orbán Viktor visszatért a hazai közéletbe.
Kéri László: Igen. És azonnal le is foglalta azt. Azzal is, amit elmondott, meg azzal is, amit nem. Azzal is, amiről van tudomásunk, de azzal is, amiről csak találgathatunk. Például a héten megtartott, és grandiózus, nemzetközi csúcstalálkozóvá föltupírozott demográfiai csúccsal, ahol újfent elmondta a magyar politikusok kiirthatatlan rögeszméit arról, mintha a demográfiai folyamatok mindenekelőtt a hatalmi szféra döntéseinek szándékaitól függően alakulnának. Erről a rögeszméről már annyi, de annyi alkalommal beszélgettünk, hogy ezúttal mellőzném a százszor elmondott érvek ismételgetését. Maradjunk annyiban, hogy egyre nyilvánvalóbb az az összefüggés, miszerint a lejárt migráns-ellenesség lemezének helyét a demográfiai harciaskodás vette át. Ezt hallhattuk ki az év elején elmondott bazári beszédéből is, és azóta is egyre több jele van annak, hogy a kormányzati főcsapás iránya 2022-ig a kedvezőtlen demográfiai tendenciák elleni harc lesz. Ez pedig „Ideális Ellenfél”, mert:
1. nem beszél vissza,
2. a választók 90 százalékának fogalma sincs a demográfiai mutatók értelmezéséről,
3. minden kormányzati döntést következmények nélkül és azonnal lehetséges lesz „családbarát intézkedésként” beállítani,
4. azaz, ideális terep lesz egy olyan kormány számára, amely a kormányzást mindenekelőtt PR-tevékenységként értelmezi.
Összegezvén ezt a nyitányt: megkaphattuk a következő időszak egyik - meglehet, legnagyobb teret kapó - kampányszólamát.
ZSPB.: És mi van azzal, amivel kapcsolatban csak találgathatunk, Kötcsével?
K.L.: Erre utaltam azzal, amikor a bevezetőben azt mondtam, hogy Orbán Viktor azzal is képes lefoglalni a közbeszédet, amiről semmiféle érdemi ismeretünk, hírünk nem lehet. Ti is írtatok már erről a szombati találkozóról és szinte minden komolyabb portál megpróbálkozott azzal, hogy megírja az ott elhangzottakat. Több mint tanulságos átböngészni a hétvégi híreket ez ügyben, hiszen mindenféle fórum, orgánum, hallomásokra, töredékes mondatokra, elkapott megjegyzésekre támaszkodva próbálja kitalálni, hogy valójában mi is hangozhatott el szombaton, Kötcsén. Ez a fajta kényszeres titokzatoskodás azután hallatlanul fontos személyiséggé avat számtalan ezredrangú, önmagukat nélkülözhetetlennek képzelő kegyencet, akik üdvözült mosollyal az arcukon etethetik az ott gyülekező újságírók hadát semmiségekkel, nevetséges közhelyekkel. Miért is? Mert ők bent voltak? Ők hallhatták a Mágust, az Igehirdető, csodatévő politikai Szentembert, aki velük - és csakis velük - osztotta meg A TITKOT. És mi is ez a TITOK? Amit attól titok, hogy a résztvevőket előre kötelezték a titoktartásra. De akkor miért is kell hírt adni erről a találkozásról? Miért ne maradhatna maga a rendezvény léte/nemléte is szigorúan titkos, ha már annyira, de annyira fontos?
Szóval, ez az egész bohózat már a sok éve tartó, megszokott, orbáni szemfényvesztő játékok szerves darabkája, olyan trükk, amelynek a magyar média minden egyes alkalommal önkéntes áldozatává válik, és minden évben megkapja a maga kiérdelmelt lófaszát, úgy értve, hogy helybe is mennek érte. Tudósítani a Semmiről.
Az egésznek nagyjából annyi a hírértéke, mintha év végén megállnál az Andrássy úton, az Opera előtt, és gondosan följegyzenéd, kik is voltak az idén hivatalos vendégek az Operabálra.
ZSPB.: Mi lehet a cél a szemfényvesztéssel?
K.L.: Nézzük mindezt sokkal tágabb időkeretek között. 1998 óta Orbán Viktor a nyilvános/közéleti szerepléseinek nagyjából háromféle alaptípusát alakította ki. Az első az a fajta kötelező/kikerülhetetlen lehetőség, ami még a parlamentarizmus megmaradt látszataiból adódó kényszer. Minden szezonkezdetkor - tavasszal is, ősszel is - az első ülésen napirend előtt kér szót, és tart egy hosszabb, látszólag kormánybeszámolót, valójában kampánybeszédet. Ez a típus mindenekelőtt a külső nyilvánosságnak szóló üzenet, tartalmilag nézve a parlamenti nyilvánossággal való tudatos visszaélés terméke. E beszédekkel le lehet foglalni a hazai médiát legalább egy hétre, néha kettőre is.
A második típus az általa teremtett „rituális hagyomány”, amely az év legelején az ún. „vigadói/bazári beszéd, nyáron pedig a szokásos tusványosi politikai hitvallás.
Mind a két helyszínen gondosan kiválogatott és előre tudhatóan hálás közönség előtt szabadon szárnyaltathatja a belé szorult - és évtizedek óta benne vergődő - amatőr filozófus -énjét, mert a hívő közönség már eleve a személyes részvétel varázslatától el van alélva, és nem fenyegeti az a veszély sem a kormányfőt, hogy bárki bármit is visszakérdezzen e sok okosság értelméről.
Ez a típus egyszerre szól a külső és belső nyilvánosságnak, mert első ránézésre csak a belsőknek szól, de nagyon is jól tudják, hogy a tovagördülő/külső hatás lesz majd a fontosabb.
A harmadik típus az a fajta zártkörűség, amelyre többnyire e mostani Kötcse is példa, de még inkább az a tavaszi/őszi parlamenti szezonkezdet előtti - többnyire háromnapos, zártkörű – frakcióülés az ideáltípus, amelyen a ténylegesen felvetődő és megoldandó politikai ügyek taglalására szoktak sort keríteni. S ezen alkalmakkor járnak az orbáni beszédek leginkább földközeli szinteken. Érthető is, hiszen eme alkalmak tényleg és szigorúan véve is csak a hatalmi szféra szűkebb alakítóinak a felkészítő tréningjei. Ez a zárt politikai osztály magánügye.
ZSPB.: A szokásrendnek van valami általánosítható tanulsága?
K.L.: Hogyne, több is! Ezúttal beérném két vonás felemlítésével. Az egyik az, hogy a külső/belső-dimenziókkal való játszadozás Orbán számára meglepően tág kommunikációs kereteket nyújt ahhoz, hogy a legváratlanabb ötleteit is megfelelő időben és helyen tesztelhesse, mert magának a kiszivárogtatásnak a sebességét is csak ők képesek szabályozni. A másik vonás talán fontosabb:
ezek közül egyik sem felel meg a demokratikus nyilvánosság legalapvetőbb kritériumainak sem, mivel ezekből éppen a lényeg, a DISKURZUS hiányzik.
E fórumok mindegyike az egyoldalú deklarációk világa, legfeljebb a nyitottság/zártság fokozataiban különböznek egymástól. Azt továbbra is sűrű homály fedi, hogy a Rendszer alapja/támasztéka, azaz maga Orbán Viktor, kivel lehet tényleges és valóságos párbeszédben, mert a végeredményt tekintve, úgy tűnik, hogy senkivel és semmivel sem. Ő már régen kinőtte azt, és csak mi maradtunk itt, a magyar földön, napi gondok közepette. Viktor az égben jár, és a jövőben él, néha-néha szánakozva visszapillant ránk, a mindennapok poraiban szenvedő, megváltandókra.