Ez a buli úgy csapott le, mint a hurrikán - Budapesten járt a Lamb!
Minden évben van egy olyan buli, amire az ember nem számít, ami meglepetésként hat és úgy csap le, mint a hurrikán a Mexikói-öbölre.
Nem hittem volna, hogy ez a buli idén a Lamb-hoz fog kötődni, aztán mégis így lett! Pont úgy, ahogy tavaly a Szigeten a Goo Goo Dolls, de az persze egy másik történet. A Lamb tipikusan az a banda, ami itthon nagyjából senkinek nem jelent semmit. Ugyan voltak párszor Budapesten, de körülbelül párszáz ember érdeklődik utánuk. Ez a tény sajnos nagyon lehangoló, amíg Bécs és Prága döbbenetes mennyiségű és minőségű bulit szervez, addig Budapest szinte csak a legnagyobb sztárokra épít. (Kivéve a fesztiválokat, de oda a zenekarok rövidített repertoárral érkeznek.) Mindez köszönhető a magas áfának és kulturális értelemben is vett zárkózottságnak. Úgy is lett, ahogy sejtettem: kb. 300 ember jött el a Barba Negrába. Ez nem is lenne rossz teljesítmény, ha mondjuk akkorák lennénk, mint Liechtenstein.
Be kell látni azonban, hogy ma Magyarországon egy koncert vagy egy színházi előadás is családi luxuskiadásnak számít. A szomorú valóságból térjünk is inkább vissza a 11. kerbe és nézzük, mi is az a The Lamb!
Egy manchesteri duó, konkrétan Andy Barlow és Lou Rhodes kollaborációjának a gyümölcse. 1996-ban alakultak és pályafutásuk alatt kiadtak 7 nagylemezt, néhány EP-t és válogatáslemezt. Stílusukat jellemzően a trip-hopból, a down tempo-ból és a jazz populárisabb ágaiból gyúrták össze, majd kísérleteztek ezzel az eleggyel évekig. Az idők során kiforrt produkció nem annyira beborult és sötét, mint a pl. a Portishead vagy a bristoli stílusteremtő Massive Attack. Talán olyan, mintha a Goldfrappot kereszteznénk a sorba állított csapatok egyikével. Dallamos, de nem mainstream elektronikus zene, némi akusztikus hangzással fűszerezve. A britek persze annyira nem szeretik rendszerekbe sorolni a dolgaikat, mint a magyarok, de azért a Lamb esetében nem árt egy kis eredet-elmélet, hiszen egy olyan tőről metszett elektro duó-ról van szó, ami nagyon ügyesen lavírozik a zenei stílusok között.
A koncert apropójáról, annyit kell tudni, hogy egy 5 éves pauza után jelentettek meg új hanghordozót, The Secret of Letting Gocímmel. S, ahogy az lenni szokott rögvest turnéra is indultak az anyaggal. A Lamb valamivel 9 után lépett a színpadra. A duó most egy komplett zenekarral kiegészítve érkezett, és amíg Andy Barlow a szintijeit tapogatta, addig belibbent a színre a fura toll-hajkoronát viselő Lou Rhodes is. A Setlist gerincét az új nagylemezük, a már említett The Secret Of Letting Go adta. Tulajdonképp az egész lemezt lejátszották. A programadó, melankolikus Phosphoroust a az Armageddon Waits majd a Backspace Unwind-lemez We Fall In Love-ja követte, aminek a ritmusos ütemeire már megmozdult a kicsi, de roppant lelkes közönség is. A főleg a 30-as 40-es éveiben járó rajongók komoly tapssal köszöntötték a bandát, ami nem is volt meglepő, hiszen piszok jól szóltak és látszódott rajtuk, hogy élvezik azt, amit csinálnak. Az instrumentális dalok jamm-szerű prezentációin néha komolyan meglepődtem, nagyon jól játszott a csapat. Persze az elektronika uralta a hangzást, ám szerencsére a zenekar többi tagja is komoly hangsúlyt kapott az este folyamán.
A billentyűk mögül Barlow néha úgy ragadott üstdobot, mintha a legtermészetesebb dolog lenne egy billentyűs életében a dobolás. Jon Thorne fajsúlyos basszusfutamait néha csellón, de többnyire basszusgitáron játszotta, komoly szerepet töltve be a színpadon! Lou Rhodes pár dalban pl. gitározott, szóval egyfajta multi-muzikális szimbiózist mutatott a Lamb a színpadon. A puritán, de látványos fényorgia, a szárazjéggel összeölelkezve pont annyit tett az estéhez, amennyit kellett. A sejtelmes ködös színpadkép a vibráló fényekkel keveredve nagyon hangulatossá tette a többnyire érzelmes tartalommal bíró dalokat. A buli nem egy összegző este volt, a régi „slágerekből” egy-egy került elő, ami számomra azt jelenti, hogy a zenekar progresszív és előretekintő. Nem egy best of turnét toltak a régi sikerekre támaszkodva, hanem bátran vállalták, hogy 5 év hallgatás után is - egy elég erős korongot letéve az asztalra - aktívak és tele vannak energiával. A tulajdonképp két nagyobb etapra fűrészelt buli egy olyan nagyjából két órás szetté állt össze, amiben benne volt az akusztikus elemekkel gazdagított elektronikus Lamb-sound minden csínja-bínja. A duó jól egyensúlyozik a pop és az alternatív stílusok között. Néha nagyon dark, s néha nagyon pop. Mintha patikamérlegen mérték volna ki a zenéjüket, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a britek ehhez nagyon értenek: lásd pl. a Depeche Mode, a Tears For Fears ésatöbbi.
Azt est kiemelkedő pontja a What Sound-album Gabriele volt, na akkor tényleg azt hittem, egy Massive Attack bulin vagyok, de kiemelném még a ráadásban játszott Angelica-t és a koncert záró Trans Fatty Acid-et is, aminek a címe nyilván önmagáért beszél. Összességében örülök, hogy megnéztem a reaktivált Lamb-et, egyrészt mert érződik rajtuk a frissesség, másrészt rengeteg kraft van még a csapatban, hiszen az a stílus, amit játszanak a kimeríthetetlen lehetőségek tárháza. Örülnék, ha a Lamb-szintű zenekarokból minél több látogatna el Magyarországra, bár tudom, hogy itthon a ködös Albion zenéi eddig sem zavartak sok vizet, de azért az az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy van egy szűk réteg, aki igen is vevő a minőségi popra, így a Lambra is! 10/8.5