Kéri László: Hol kétharmad van, ott kétharmad van minden kimondott szóban, minden mozdulatban

A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!

Zsúrpubi: Az elmúlt héten mintha semmi olyasmi nem történt volna, amiről kiemelten kellene beszélnünk, ugyanakkor sok olyan apróság akadt, amelyekről nem tudni, hogy mennyire lehettek igazán fontos ügyek.

Kéri László: A súlytalan hírtengerből megütötte a szememet egy olyan, jelentéktelennek tűnő, helyi konfliktus, amiben a szokásos „cseppben a tenger” effektust nagyon is ki tudnánk mutatni. Legfeljebb a mindennapi felháborodásra okot adó esemény volt, amikor Siófokon azonnal felmondtak egy ápolónőnek. Na, nem azért, mert a megszokott egészségügyi hiányosságok valamelyikét szerették volna az ő nyakába varrni. Nem, nem. Azért, mert a neten kommentelni merészelt egy helybéli fideszes politikust, ráadásul, meglehetősen kritikus módon. Ezért aztán már másnap kiadták az útját azonnali felmondással, amit ő - igen helyesen - nem volt hajlandó átvenni, hiszen hiányozott a felmondásból az indoklás. Ami egyébiránt megkaphatott már előtte szóban, hiszen megmondták neki, hogy „ilyen nehéz időkben nem lehet a kórházat politikailag kényes helyzetbe hozni”. Felteszem, valamennyien ismeritek a cseh új hullám klasszikus filmjét: a „Tűz van babám” című, örökbecsű darabot. Abban a filmben igen szórakoztató módon láthatjuk a szocialista pártelit helybéli mutációinak fontoskodását, nevetségességét és elképesztő pitiánerségét. na, ez jutott eszembe, amikor erről a hírről olvashattam. Elképzeltem ugyanis egy nagyon is valós helyzetet, összeül két-három kórházi vezető, egyébként is lenne miért, mert aligha akad olyan állami kórház hazánkban, ahol ne lenne állandósult vészhelyzet, szóval lenne ok arra, hogy állandósuló vezetői értekezleteket tartsanak.

De most nem az a fontos, hogy égető hiány van alapvető műszerekből, gyógyszerekből, nincs elegendő személyzet a soros műtéthez stb., stb. De nem, mert most a leginkább égető probléma az, hogy a kolléganőnek volt képe egy Facebook-posztot kommentálni, és a saját véleményét odaírni, sőt! Kormánykritikus hangokat hallatni!

Az első kérdés, ami bennem felvetődik: ki az, kik azok a vezetők, akiket a beosztottjaik magánlevelező tevékenysége is foglalkoztat? Honnét vehetik a bátorságot mindehhez? Ezt azért tartom felháborítónak, mert évek óta, rendszeresen hallom ezeket a panaszokat, miszerint a különböző munkahelyeken megfigyelik a beosztottak magánlevelező tevékenységeit.

Hogyan, milyen alapon, miféle felhatalmazás alapján játszanak különféle főnökök önkéntes gondolati rendőrséget? Mi közük lehet akármilyen főnököknek a beosztottjaik politikai álláspontjához?

Azt is több helyről hallottam, hogy még azt is képesek voltak ellenőrizni, hogy kiknek van még ellenzékinek minősített újságokra előfizetésük. Nem folytatnám az ominózus hír kapcsán előtoluló élményeim sokaságának sorolását, csak egyetlen példával illusztrálnám még mindezt: rendszeresen tartunk előadásokat az ország különféle településein, és évek óta fordulnak elő tragikomikus jelenetek. Az előadás előtt néhányan igyekeznek a falak, függönyök védettségében meghúzódni, és én ezt a magatartást ismertem még 1989 előttről, mert a hivatásos besúgók viselkedtek így. Néha szóvá is tettem ennek a nevetségességét, egészen addig, amíg egy dunántúli városban oda nem jött hozzánk egy éltesebb hölgy és a következőket nem mondta: azért takarja magát a függönnyel, mert az előadásról rövid snittet készít a városi tévé, amit a helyi híradóban ugyan le is adnak, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a városházán végig nézik másnap a körsnittet, hogy azonosítsák: kik voltak ott a mi előadásunkat meghallgatni. És az ő lánya az önkormányzatnál dolgozik, s nem szeretné, ha emiatt másnap kitennék onnét amiatt, hogy ő itt néző volt…

ZSPB.: Vidéken rosszabb a helyzet, mint Budapesten?

K.L.: Sajnos, hasonló tapasztalataim ugyanilyen körítéssel és magyarázatokkal már évek óta vannak/voltak, és ezért szeretném ezt a mai krónikánkat teljes egészében ennek az ügynek szentelni. Itt, a fővárosban a legtöbbször fogalmunk sincsen arról, hogy a kiszolgáltatottságnak, a védtelenségnek és a kicsinyes politikai bosszúállásnak miféle kifinomult és végtelenül pitiáner eszköztárával élnek és élnek vissza számos olyan méretű településen, ahol az embereknek mindennapos rálátásuk van egymás életére és szokásaira.

Okos, felkészült kollégáim tucatnyian magyarázzák október 13. óta azt, hogy a politikai részvétel tekintetében láthatóan kettévált az ország. A nagyobb városokban nyíltan kifejeződésre jutott a kormányzati évtizeddel szembeni elégedetlenség, de hát az elmaradott vidék, a régi politikai kultúra meg a hagyományok terhe, és a szabad média hiánya mind-mind szellemi rabságban tart legalább két és fél, három milliónyi választót.

Nem vonom kétségbe e fönti elméletek fontos és magyarázó jelentőségét. Én azonban legalább ennyire tartom meghatározó erejűnek azt a fajta helyi hatalmaskodást, önkéntes törleszkedési túlpörgést, ami ebben a kicsinyke siófoki konfliktusban is elemei erővel tükröződik. És ez már nemcsak a kisebb települések problémája. Minden nap szóvá tesszük a jogállamiság, meg a médiaszabadság csorbulásait, felszámolását, és jól tesszük, hogy szót emelünk, de mindeközben mintha megfeledkeznénk a mindennapi élet aljasságairól, a közvetlen zsarnokság és kiszolgáltatottság jelentőségéről, amit sokkal több ember él meg közvetlenül, mint az elvont elvek sérelmeit. Hol kétharmad van, ott kétharmad van minden kimondott szóban, minden mozdulatban, s mindenki egy szem ebben a láncban. Ezt a fájó igazságot évek óta milliónyi honfitársunk megszokott, mondhatni, hogy mindennapos élményként éli meg. S nekünk nincs jogunk őket se gyáváknak, sem pedig megalkuvóknak tartani. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy nekik ne kelljen állandó kiszolgáltatottságban élniük.