Kéri László: Az Országház működését sikerült a napi kormányzati politika cselédjévé zülleszteni
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: „A magyar ember lelkében minden különösen értékes, ami egyedi…” – mondta Orbán Viktor Tokióban a minap. Azért ezt megpróbálhatnánk értelmezni.
Kéri László: Fogalmam sincs arról, hogy másnap szokott-e afelől töprengeni, hogy mit is mondott előző napon. El nem tudom képzelni, hogy az elmúlt években akárcsak egyszer is belegondolt volna saját szavainak értelmébe. Biztosan nem, és inkább azt kell iránymutatásként elfogadnunk, amit néhány éve kötött az orrunkra figyelmeztetésképpen: „Ne arra figyeljünk, hogy mit mond, hanem arra, hogy mit csinál.” Mert az egészen biztos, hogy ha valami az általa vezetett kormány és pártelit elmúlt heti lépéseiből, döntéseiből, szándékaiból levezethető, az éppen az előbb megidézett kormányfői pátosznak az ellenkezőjéről tanúskodik. Talán úgy kellene pontosítani Orbán Viktor minapi kijelentését, hogy „minden különösen értékes, ami egyedi, ha ezt Japánban tapasztalhatjuk”.
Merthogy itthon éppenséggel az ellen folytatnak engesztelhetetlen és ádáz harcot, ami esetleg egyedi, ami kilóg a Fidesz által elképzelt univerzum takarója alól.
Nagy gyorsasággal megidéznék három olyan momentumot is, amely az elmúlt napok terméke volt, aztán eldönthetjük, hogy mennyire érvényes ez a saját mellet döngető tolerancia. Először is, fontosnak érzik, hogy a parlamenti ellenzék amúgy is csekélyke mozgásterét még tovább szűkítsék, és tovább nehezítsék a kis pártok frakcióalkotási lehetőségeit. Mindez olyan pitiáner, bosszúállástól túlfűtött, kicsinyes magatartás egy olyan párt részéről, amely egyébiránt sok éve teljes mértékben uralja a parlamenti döntéshozatalt, hogy nem is érdemelne szót. De mégis azt érdemel, mert látható, hogy a Fidesznek az sem elég, hogy az Országház működését teljes mértékben sikerült a napi kormányzati politika cselédjévé züllesztenie. Nem, ez sem elég, mert az az igazán demokratikus megoldás, ha a megmaradt ellenzéki megszólalási lehetőségeket is a lehető legkisebb szegmensbe szorítják vissza. Ennyit az „egyedi értékek tiszteletéről” parlamenti metszetekben. Jó, jó, én is tudom, hogy minden ilyen próbálkozás mögött Kövér László mindinkább elhatalmasodó paranoiája lehet a legfontosabb mozgatórugó. Ám az is sokatmondó fejlemény, ha a rendszerváltás harmincadik évében oda jutottunk, hogy egy hivatásos összeesküvéselmélet-gyártó, intellektuálisan hetente egyre mélyebb alászállásokat produkáló elme viselője privát tulajdonként bánhat azzal az intézménnyel, amely - elvileg - nyolcmillió magyar választóé. A tiéd is, az enyém is, minden olvasótoké is. Ehhez képest a ház elnöke úgy viselkedik, mint egy elszabadult közös képviselő, aki magánál tartja a lakóház egyetlen bejáratának kulcsát, és azt hiszi, ő döntheti el, hogy ki mehet ma haza, és ki nem érdemli ezt meg.
ZSPB.: Elindult az általános támadás és a leszámolás a fővárosi színházi kultúrával szemben is.
K.L.: Ez már évek óta kínos tüske lehetett a Fidesz vezérkarának a tenyerében. Látom, hogy meglepően sokan elhiszik, hogy Gothár Péter taplósága igazán elegendő ürügyet szolgáltathat mindahhoz, amit egészen biztosan már nagyon régen előkészítettek.
Akinek szeme és füle volt, az már az év elején megérthette, hogy az átlátszó indokokkal keresztülvert tao-szabályozás elsődlegesen azt a fajta színházi életet kívánta gazdaságilag is megfojtani, ami nagyon messze volt a NER megálmodóinak dagályos kultúra-elképzeléseitől. Most megpróbálják a színházak vezetését, s ezzel az egész színházi élet irányítását is jótékony központi kezek közé terelni, mint ahogyan tették ezt a filmes iparágtól az MTA intézeteinek kinyírásáig számos alapvető értelmiségi intézmény területén. Amit ma folytatnak a színházak ellen, az szerkezetében semmiben sem különbözik mindattól, amit a CEU, vagy az MTA kapcsán tettek.
Kreálnak valami olyan ürügyet, amit maguk sem vesznek komolyan és csak arra való, hogy a csahosaik reggeltől estig hajtogathassák a TV2-től a közszolgálatiság megcsúfolásától csöpögő médiumaikig. És közben megfojtanak minden olyan művészeti törekvést, amelyben gyanakvásra okot adó elemeket vélnek felfedni. S légy nyugodt: az a gyanús, ami nem gyanús, tudjuk ezt már Virág elvtárstól a Tanú óta mindannyian.
ZSPB.: A legújabb agyrém jegyében az egész könyvkiadást - beleértve a kiadói tevékenységet is - szintén szeretnék központi ellenőrzés alá vonni…
K.L.: És az eddigi kultúrharcnak becézett, szellemi ámokfutásban bizonyító alakoknak adni olyan jogokat, amivel érdemben befolyásolhatnák a könyvkiadást. Ez már a korai Kádár-korszak állapotaihoz képest is jelentős visszalépés lenne. Mindezek, amiről most beszéltem, egy összefüggő, kellően átgondolt vízió szerves darabjai.
A fővárosi értelmiség vélt vagy valóságos befolyásának, az ő fejükben egekbe szökően politikai fontosságú jelentőségének intézményes megtörése az igazi mozgató rugó. Amely mániának az októberi, fővárosi vereség további nyomatékot teremtett.
És az az igazság, hogy ez az ördögi hadművelet eddig sikerre volt ítélve, mert az értelmiségi tevékenységek alapvető jellegüknél fogva individuális jellegűek, az értelmiségi csoportok képtelenek egymással összefogva, összehangolt érdekvédelemre. Külön-külön harcolnak, ha éppen közvetlen támadás éri őket. Ha az egyetemeket éri, akkor ők, ha a filmeseket, akkor csakis ők petícióznak magukért, ha a Népszabadságot szétverik, akkor csak az érintett újságíró-társadalom hőzöng. Most is csak a színháziak fognak kimenni, megvédeni önmagukat, egy hónap múlva meg talán a könyves szakma érintettjei, szintén a maguk életéért. Ez a társadalom nagyon régen elvesztette az átfogó ügyekért való kiállás bátorságának képességét, fogalma sincs már a szolidaritás-technikák fontosságáról. Tudja ezt a Fidesz jól, hiszen mást sem tesz már tíz éve, mint tűzzel-vassal írtja valamennyi olyan autonómia alapjait, hátterét, intézményeit, amelyeket nem ő hozott létre. Még szerencse, hogy Orbán legalább Japánban egy pillanatra rádöbbent az egyedi értékek fontosságára. Talán el kellene küldeni őt rendszeresen Japánba. Hetente, naponta. Akár maradhatna addig, amíg az ő lelkében is gyökeret nem ereszt az egyediség szeretete.