Nem érdekelnének Orbán Viktor komplexusai, ha nem szívnánk emiatt - interjú Herczeg Zoltánnal
Ritkaságnak számít, ha ma Magyarországon egy művész fel meri vállalni a közélettel kapcsolatos véleményét. Herczeg Zoltán divattervező ezt rendszeresen megteszi a Facebookon, most pedig a Zsúrpubinak is elmondta, mit gondol a magyar politikáról, a hazai életszínvonalról, a fogyasztói társadalomról, a jövőről. Az interjúból kiderül, hogyan talált rá a művészetre, és miért választotta Amerika helyett Magyarországot.
Zsúrpubi: Rendszeresen fejted ki a véleményed a mai magyar valósággal, közélettel kapcsolatban. Miért tartottad fontosnak művészként, hogy ezt a szerepet is felvállald?
Herczeg Zoltán: Nem érzem jól magam egy olyan hazában, ahol a szabadságunkat, szabadságjogainkat, méltóságunkat, igazságérzetünket, tisztességünket nem tartják tiszteletben, korlátozzák azt, és az embereket komplett hülyének nézik. Nekem itt kell boldogulnom, alkotnom, termelnem, eladnom, kommunikálnom, kapcsolatokat teremtenem. A világ a feje tetejére állt, nemcsak Magyarországon, a teljes fogyasztói társadalom teljesen meghülyült. Ez fokozottan érvényes Amerikára - nézzük csak meg az elnökét -, de negyedszázada hazánkra is egyre inkább.
ZSPB: Szerinted most kezdett „rossz útra” térni Magyarország?
H.Z.: Nem, már '89-től. Akkor még mindenkiben élt a remény a kommunizmus után, mi addig Nyugatból csak a jót láttuk: a Rolling Stones-t, a Coca-Cola-t, a Levi’s-t. Azt azonban nem láttuk, hogy
a modern fogyasztói társadalomban ezerszer több és kimunkáltabb a hazugság, mint a kommunizmusban. Utóbbiban legalább a legtöbbeknek volt kiszámítható és biztos alapjövedelme, munkája, volt létbiztonság, ma pedig már az sincs.
Sokkal több hazugság, sokkal kevesebb pénzért. Erre váltottunk. Az elmúlt 28 év pedig csak az elégedetlenséget, a kiábrándultságot, a csalódottságot, a frusztrációt növelte. Az előző kérdésre visszacsatolva, ezért érzem, hogy nem hallgathatok. Mérleg vagyok oroszlán aszcendenssel, ezért rettenetesen nagy az igazságérzetem. Keresem a megoldást, a megfejéseket arra, hogyan élhetnénk boldogan együtt. Úgy hívják ezt: társadalmi felelősségtudat.
azt megteremtettem magamnak.
ZSPB: Szokatlan ez, hiszen a művészek saját egzisztenciájukat féltve inkább betagozódnak, és csöndben maradnak.
H.Z.: Nekem nincs félnivalóm. 20-21 éve abból élek, amihez értek, és amit szeretek. Sose voltak nagyon nagy igényeim, amit egzisztenciálisan meg lehet teremteni ebben az országban a divatból, azt megteremtettem magamnak. Ez egy belvárosi lakást, két autót és viszonylagos jólétet jelent. De nem a Rózsadombot, nem luxusautót, nem a luxuskokainozást jelenti Ibizán, hanem azt, hogy van kajám, van fedél a fejem fölött, és el tudok menni egy koncertre, moziba vagy színházba. Ez Magyarországon jelenleg luxusnak számít, és ez probléma. Nekem nincs félnivalóm, mert a saját igényeimhez mérten jól élek, ezért nem kell semmilyen oldalra beállnom, innentől lehet őszinte, nyílt, határozott, szabad véleményem. Egy művésznek kell is, hogy legyen egyéni véleménye, azonban politizálni nem politizálhat, nem pártoskodhat, nem állhat egyik oldalra sem, középen kell maradnia, vagy ha úgy tetszik: fent, hiszen a művész pont attól művész, hogy másképp látja a valóságot, kívülről, felülről, egyéni szemszögből. Vagyis igazán látja a valóságot, mert ami itt van körülöttünk, az egy illúzió. Az illúzió, hogy nekünk gyűlölnünk kell egymást, az is, hogy nem élhetünk szabadon, hogy meg kell vennünk mindent, hogy folyton versenyeznünk kell, vagy az, hogy adóznunk kell. Ez mind-mind hazugság, az ember által alkotott kényszerek (törvények), amelyből nagyon kevesen nagyon jól élnek és nagyon sokan pedig iszonyú rosszul. Ez nincs így rendjén. Ezt egy művész látja, és én például hangosan el is mondom, vagy szavakkal vagy az alkotásaimon keresztül.
Van bennem egy óriási tettvágy, szeretném, ha változna a környezetem és boldogabbak lennének körülöttem az emberek. Bár olyan erők munkálkodnak folyamatosan és hatalmas erővel a jó ellenében, hogy sokszor totál fölöslegesnek érzem ezt a munkát.
Mindig oda lyukadok ki, hogy sehogyan sem tudom megváltoztatni a környezetemet, nem tudok megváltoztatni másokat, hiszen mindenki csak saját magát alakíthatja. Minden nagy gondolkodónk megmondta, hogy az ember egyedül van a világon, csak önmagán segíthet. A legtöbbet akkor teszed, ha magadat megjavítod, fejleszted. A forradalmat tehát belül kell megvívnunk, nem kívül.
ZSPB: Ki tehet erről? Mi vagy a hatalom?
H.Z.: Mi az, hogy hatalom? Nincs hatalom. Csak emberek vannak. Ott fönt, közülünk, általunk kiválasztott emberek ücsörögnek, akiket megbíztunk azzal, hogy a közösség érdekeit szolgálják. Hatalommal ruháztunk fel embereket, akik ezt a hatalmat ellenünk használják fel. Nincs emberi hatalom, csak emberi ego van, istenigazából mindenkinek csak saját maga fölött van hatalma. Ha van... Orbán Viktor, Rogán Antal, Matolcsy és a többi is csak egy ember, akik között fura viszonyok, érdekes kölcsönhatások vannak. A hatalmat gyakorlók és az egyszerű emberek között annyi a különbség, hogy más számukra a jó és a rossz. Más az erkölcsi alap. Ha te egy másik embernek adósságot, szolgaságot, béklyókat okozol, az semmiképpen nem jó. Emberi mivoltodban akár hatalomban is maradhatnál jó, ahogy például José Mujica egykori uruguayi elnök is.
Magyarországon azoknak, akik hatalmon vannak, végképp elment a józan eszük, egy fikarcnyi jóság sem maradt bennük, kizárólag az egóval együtt járó irigység, kapzsiság, elmebetegség, gyűlölet, félelem, gonoszság munkál bennük. Orbán a hatalom elvesztésétől való félelme miatt ma már mindenre hajlandó.
Aki huszonnyolc éve kiűzte a ruszkikat, az most simán visszaédesgette. Nem érdekelnének amúgy Orbán Viktor ezt szító gyermekkori komplexusai, ha nem tíz millió magyar szívna emiatt, magamat is beleértve például.
ZSPB: Abban a népnek is van felelőssége, hogy ezt elviseljük.
H.Z.: Meg abban is, hogy miért őket választottuk meg. A magyar egy elbaltázott nép, nagyon tehetséges és jóravaló, de agyonvert is egyszerre. A társadalmi identitásunkkal óriási a probléma. Egyéni szellemi tőkében nagyon gazdagok vagyunk, szívósak vagyunk, a jég hátán is megélünk, de ha összeengednek minket, akkor igazi birkákká válunk.
ZSPB: Nemrég az egyik közösségi oldalon kérdéseket tettél fel Vona Gábornak. Miért pont neki?
H.Z.: Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” idióta, ostoba, képmutató kampányára végre kijött valaki egy hasonló kaliberű, volumenű válasszal: „ők lopnak, ti dolgoztok”. Ez egy rövid, frappáns, ütős, de érthető üzenet, amit a Magyarország sorsát eldöntő kétmillió nyugdíjas is fel tud fogni. Láttam végre egy olyan frappáns választ, ami kiemelte azt a teszetosza ellenzéki kommunikációból.
Amikor kijöttek a „visszavesszük” plakáttal, azt mondtam, ha tényleg visszaveszik azt a rengeteg ellopott pénzt, amiből kórházak, iskolák épülhetnek, akkor talán rájuk szavazok. Innen jött az ötlet, hogy megkérdezem, ugyan milyen módszerekkel akarják visszaszerezni azt az óriási, eltűnt vagyont.
Számomra jelenleg ez az egyetlenegy hívószó: visszaveszik a temérdek ellopott pénzt, és odaadják a magyaroknak. Nem gondoltam, hogy válaszolni fog. De megtette, ráadásul kulturált hangnemben, amivel nagyon meglepett. Örültem annak, hogy tudunk normálisan „beszélni”, egy liberális, örök ellenzéki, szabadszellemű művész és egy khhmmm, politikus. Szép diskurzus alakult ki, de sajnos nem kaptam igazi válaszokat, és rájöttem, az ő malmára hajtom a vizet, mert ezzel azt kommunikálja, hogy ő egy mérsékelt, kulturált párt elnöke. Még korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy hirtelen megváltozott a radikális, mérgező Jobbik.
ZSPB: Mi kellene, hogy jellemezzen egy vezetőt ahhoz, hogy rá szavazz?
H.Z.: Az, hogy igazat mondjon, és értem dolgozzon. Aki kórházat, iskolát épít nekem, aki olyan törvényt hoz, hogy nem kell húsz kilós iskolatáskát cipelnie a gyerekemnek, nem kell a bevételem 70-80 százalékát befizetnem adóként. Emeljék fel brutálisan a miniszterek, államtitkárok fizetését, de ha egy fillér is eltűnik a közös kasszából, akkor tüstént zárják börtönbe vagy vágják le a kezét, mint anno Rómában. Mert az én pénzemet, a mi pénzünket lopja el. Rengeteget dolgozok, rengeteget adózok utána, mégsem látom, hogy épülne ez az ország. Aki lehetővé teszi, hogy szeretetben, elfogadásban, békében éljünk egymás mellett, arra fogok szavazni.
ZSPB: Facebookon sokszor szociális érzékenységednek is hangot adsz, korábban például arról írtál, hogy ma Magyarországon nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek moziba. Honnan hozod ezt a szemléletet?
H.Z.: Kispolgári családból származom, a szüleim jóravaló munkásemberek voltak, Édesanyám a Szerencsi Csokigyárban volt először szakmunkás, majd elkerült a gyártósor mellől a minőségellenőrzéshez. Ezt csinálta negyvenöt évig, majd kirúgták az első munkahelyéről, mert kellett a hely az új főnök lányának. Az Édesapám sofőr volt, aztán vállalkozó lett. Mindketten becsületes, szerény, korrekt emberek, akik végig dolgozták az egész életüket, ezzel fel tudnak mutatni egy családi házat és egy húsz éves Opel Astrát, ötször voltak a Balatonon és egyszer a horvát tengerparton. Ez az, ami vérlázító! Ők is termeltek annyi értéket, hogy megérdemelték volna, hogy évente egyszer el tudjanak menni a Balatonra. Mindazonáltal hálás vagyok és örülök, hogy ilyen tisztességes szüleim vannak, akik komoly erkölcsi tartást adtak egy egész életre.
ZSPB: A Corvinusra jártál, közgazdászként végeztél, mégis divattervező lettél. Úgy, hogy Magyarországon nagyon kicsi a piac. Miért?
H.Z.: Soha nem a pénzért csináltam semmit, ha a pénz érdekelne, akkor politikus lennék. Gyerekkorom óta alkotó ember vagyok, már óvodásként készítettem a leeső anyagokból ezt-azt, tokot a kártyámnak, ruhát a macimnak, óraszíjat, rajzoltam, festettem, agyagoztam, gyurmáztam, írtam. Jó agyam volt, de nem volt különösebb célom, csak tudtam, hogy szeretek élni, csak úgy mókolgatni, tanáraim javaslatára elmentem hát a Corvinusra. De már a Közgázon is ruhákat varrtam magamnak, mert nem találtam olyan darabokat, amelyek tetszettek volna. Amikor elvégeztem az iskolát, hamar rájöttem, hogy biztosan nem fogok reggel nyolctól délután ötig, öltönyben egy irodában ülni a monitor előtt, ahol egy olyan célt szolgálok, amihez semmi közöm nincs. Dobtam az egészet a kukába, és a hobbimból próbáltam hivatást csinálni.
ZSPB: Egyenes út vezetett a sikerig?
H.Z.: Természetesen nem, kisebb hullámhegyek és hatalmas hullámvölgyek övezték az utamat. Ráadásul nagyon nehéz a vállalkozói lét Magyarországon. Betarthatatlan törvényeket kell betartani, kifizethetetlen adókat kell kifizetni, és egy alapvetően szegény és nem túl jó ízlésű közönségnek kell eladni. De megtaláltam egy olyan modellt, ami működik, melynek legfontosabb eleme az, hogy legyen elég az elég. Ha van egy viszonylag stabil és normál alapjövedelmem, amiből szabadon élhetek a hobbimnak, akkor az legyen elég. Ez a boldogság egyik legfontosabb kulcsa. Csak akkor lehetsz boldog, ha megelégedett vagy. Nekem igazából ehhez volt nagyon rögös az út az elmúlt húsz évben, mert mindig többet akartam. Világhírről álmodoztam. Rengeteget dolgoztam rajta, mégis erősen koppantam le az amerikai falról, de elmentem odáig és megpróbáltam. Csak a legkeményebbeknek ajánlom.
Szerintem mindenki szeresse azt, ami van, legyen elég, ami van. Ha Amerika a siker lenne, akkor Alexander McQueen, Robin Williams, Kurt Cobain és a többiek sem lett volna öngyilkosok a csúcson. 44 éves koromra elértem oda, hogy nem akarok Armani lenni, csupán Herczeg Zoltán, a „szegény ember Armani-ja”. Kicsi, savanyú, de a miénk.
ZSPB: Mi volt az a pont, ami kiábrándított Amerikából?
H.Z.: A saját magam által felfújt illúzió-lufi robbant fel akkor és ott. Amikor kimész az USA-ba, 10 ezer kilométerre vagy a családodtól, a kultúrádtól, a gyökereidtől, a hazádtól és van néhány millió forintod, ami nagyon gyorsan elmegy, rájössz, hogy te csak egy vagy a tízezer közül, mert ott van az összes tehetség a világból, nemcsak a magyar Herczeg Zoli 42 évesen, hanem a perui, a japán, a német, az ausztrál huszon-harmincasok, és a legtöbbnek nem olyan anyagi háttere van, mint nekem, hanem százszor olyan. Az itteni eredményeim ott semmit nem értek. És akkor rájöttem, hogy Magyarországon tulajdonképpen minden az enyém volt. És én itt bőven elégedett lehetek, csak van ugye ez az óriási igazságérzetem...
ZSPB: Van esélye még a magyaroknak egy jobb létre?
H.Z.: A nyugati típusú fogyasztói társadalomnak szerintem befellegzett, még egy-kétszáz évünk van így, aztán vége, elpusztítjuk önmagunkat. A jó hír az, hogy egyenként, egyénileg mégis elkezdhetünk változni. Ott vannak az okos idézetek a Facebookon, de nem elég csak leírni vagy elolvasni őket, meg is kell valósítani. Ne mondd, hanem tedd! Ez a kulcs.
ZSPB: Anticelebnek nevezted magad egy posztban. Tudatosan léptél ki ebből a szerepből?
H.Z.: Ösztönösen lettem az, aki lettem, és magától dobott ki a celebvilág rendszere, mert nem tudtam azonosulni azokkal az értékekkel, amiket ők képviselnek – szelfizés, önfényezés, mihasznaság, kopizás.
Nem vagyok egy "Kaszatibi", aki naponta tizenöt, semmiről nem szóló, ostoba, felszínes posztot kitesz a Facebookra.
Nem látok egyéniségeket, nekem pedig új kell. Fontos, hogy ne termeljünk több ipari és szellemi szemetet, szelektáljunk és spóroljunk az önszennyezéssel!