Remélem, hamarosan elszámoltatják ezt a csürhét! – interjú az Amerikában élő Simor Olivérrel
Egy valóságshowban ismerhettük meg Simor Olivért, aki karakán kiállásával már akkor is kitűnt a többiek közül. Utána rendszeresen szerepelt a képernyőn, majd eltűnt, olyannyira, hogy az országot is itt hagyta, és az Egyesült Államokban kezdett új életet. „Míg itt a saját filmed főszereplője vagy, otthon a saját életed statisztája” – indokolta döntését portálunknak adott interjújában. Úgy véli, itthon egyre elkeseredettebbek az emberek, egyre nehezebb az élet. Simor Olivér a magyar közéletet is kritizálta: tiszta szívből remélem, hogy hamarosan elszámoltatják ezt a csürhét, akik százmilliárd forintokat loptak el a néptől, mert egyszerűen ezt nem lehet csinálni az örökkévalóságig. Szerinte már így is visszafordíthatatlanok a károk, de talán a fiatalok rájönnek arra, hogy minden az ő kezükben van, és hogy szavazni nagyon fontos, sőt, talán az egyik legfontosabb manapság.
Zsúrpubi: Azt írtad egy Facebook-posztban, hogy sokan bűnnek vélik, hogy nem maradtatok Magyarországon, és nem tesztek azért, hogy egy jobb hely legyen. Mi a baj Magyarországgal? Min kellene változtatni?
Simor Olivér: Magyarország a legcsodálatosabb hely a világon. Fantasztikus környezeti adottságokkal rendelkezik, az elhelyezkedése is tökéletes, és egy nagyobb kataklizma esetén is védve van mindentől. Van vizünk bőségesen, nagy erdeink, legelőink, tavaink vannak, és zömében élettel teli termőföldek tarkítják a felszínt. Nem fekszik az ország törésvonalak mentén sem, és sajnos már tengerünk sincs, szóval cunami veszélynek sem vagyunk kitéve. Több, mint ezeréves történelmünk van, lélegzetelállító kastélyainknak, az épületeinknek pedig mindenki a csodájára jár.
Elvileg az egyik legélhetőbb ország lehetnénk, ha... De sajnos nem vagyunk. Hogy miért? Mert valahogy mindig belenyúlunk, és kiszelektáljuk a legrosszabbat. Mintha csak egy, még használatban lévő, évtizedek óta „működő” pottyantós budi tartalmát összekevernénk, és a legaljáról felemelnénk egy szatyornyi szart, és az ország élére állítanánk.
Ha visszagondolunk, a kétezres évek elejétől - talán 2004-2005 óta - lehet érezni az embereken a szép lassú alámerülést. Iriggyé, pesszimistává, agresszívvá váltunk, alighanem a kétségbeesés miatt. Ha érkezik egy boríték, összerezzenünk, mert még csak véletlenül sem feltételezzük, hogy valami jó dolgot rakhatott bele a feladó. Az átlag magyar szentírásnak veszi, amit a bulvársajtóban olvas, és elhiszi, amit a tévében lát. Ezért nem hibáztatom őket, magunkat, hiszen valakinek csak ez maradt. A munkából hazaérve ledöglik a tévé elé, szisszent egy Borsodit, és kajálja a híreket. Az is mindegy, hogy igazak-e a krónikák vagy sem, csak jól érzi magát, ha gyűlölhet valakit. Kell valaki, akit tudat alatt okolhat a saját helyzetéért. Valahogy először az emberek önérzetét kellene helyrebillenteni, és rádöbbenteni őket, hogy merjenek álmodni. Tudatni velük, hogy ők is valakik, és mindenki megérdemel egy jobb életet. Hogy a szoba-konyha nem a végállomás, viszont a legfőbb baj az szerintem, hogy nem igazán tudják otthon, hogy mit jelent az, hogy "jó". Az idősebb generációk már nem tudnának mit kezdeni a jóléttel, de ha valami történne egy éven belül, akkor talán megerősödhetne, és rehabilitálódhatna ez a gyönyörű ország, a tönkretett nemzetről nem is beszélve.
ZSPB.: Közel egy éve élsz kint a kedveseddel Amerikában. Itthon ismert ember vagy, mégis magad mögött hagytál mindent. Miért költöztetek ki?
S.O.: Tavaly április 4-én landoltunk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a hetedik alkalom, hogy az Államokban vagyunk. Azért pont április negyedikén, mert március 14-én elvesztettem a legjobb barátomat, és magunk mögött akartuk hagyni a fájó dolgokat. Előtte is terveztük, és készültünk vissza Amerikába, de Béla barátom halála írta át a forgatókönyvet, és gyorsította fel az eseményeket. Míg élt, volt egy közös álmunk. Szerettünk volna egy önellátó kis farmot halastóval, ahol asszonyainkkal boldogan, békében élhettünk volna. Távol a zúgástól és a város zajától. Még jegeltük a dolgot, hogy gyűjtsünk pénzt, de mindenképp az lett volna a végállomás. Egy kis farm valahol Ásotthalom vagy Répáshuta közelében. Mindentől függetlenül már vagy húsz éve készültem Amerikába. Alaszka, az élővilág, a sokszínű tájak miatt, no meg persze az álmok miatt.
A teljesség kedvéért elmondanám, hogy azért is terveztük már régóta Amerikát végleg, mert otthon a hangulat már rendkívül gyászos volt. Bárhová mentem, boldogtalan embereket láttam. Valahogy mindig az a szó ugrott be, hogy "menthetetlen".
Ha például beültünk sörözni valahova, mindig azt vettük észre, hogy az emberek búvalbéleltek. A parkokban a népek a földet bámulták, és ahogy hallom, ez manapság még rosszabb.
ZSPB.: Azt is írtad, hogy ott megtaláltad a helyed. Mivel foglalkozol? Miben különbözik Amerika Magyarországtól?
S.O.: Van egy cégünk Enivel. Gőzborotvával, és egyéb módokon takarítunk egy nagy húsüzemet. Kívül-belül, alul-felül, még a csatornarendszert is. Van egy-két gyomorforgató része, de mindennap megköszönik a munkánkat, és tisztességesen megfizetnek bennünket. Megbecsülve érezzük magunkat, és nem félünk a holnaptól. Csupa olyan dolgok, amelyeket sima mezei munkásként otthon nem tapasztalhatnánk meg. Amerika számomra a szabadság és a lehetőség. Minden államnak más az arca, fantasztikus hely. Sajnos az emberek itt is élhetetlenné teszik lassan, mert senki nem ügyel arra, hogy a szemetet a kukába dobja. Trumpnak köszönhetően már a klímaváltozás sem létezik hivatalosan, és bizony, itt Vegasban már a víz is fogyóban. Évről-évre csökken a Colorado-folyó szintje (ez táplálja többek között Las Vegas-t), ugyanakkor tavaly olyan esőzések voltak, hogy kizöldült a kősivatag. Teljesen megbolondult az időjárás. De, hogy ne kanyarodjak el a kérdésedtől: ha párhuzamot kellene vonnom a két ország között, és össze kellene hasonlítanom, akkor talán a legnagyobb és legszembeötlőbb különbség az az, hogy itt hagynak élni.
Ha betartod a játékszabályokat, fizeted az adót, és sosem felejted, hogy te vagy a jövevény, akkor megválthatod a világot. Otthon nem hagynak élni, és egy percig nem érzed azt, hogy az ígéret földjén lennél. Nem érzed szabad embernek magad. Korlátozottak a lehetőségek, és csak titkon álmodozhatsz, ha van hozzá erőd, és nem vagy megkeseredve. Míg ott filmet nézel, itt megéled azt. Itt a saját filmed főszereplője vagy, otthon a saját életed statisztája.
Alapvetően a hangulat jobb, és az emberek egymáshoz való hozzáállása más. Más a jogrendszer, az állatkínzást is rendkívüli módon megmérik. Ha például valaki kínozza a kutyáját vagy épp nem megfelelő körülmények között tartja, akkor azt nem csupán csínytevésnek minősítik. Nem fél év börtön jár érte két évre felfüggesztve, hanem kortól és nemtől függetlenül megtorolják különféle módokon. Irgalmatlan pénzbüntetés, elzárás, kitoloncolás, ha nincs papírja, és természetesen az állatot azonnal elveszik a „gazditól”. Itt nagyon ügyelnek az állatok biztonságára. Így van ez rendjén szerintem. Otthon nekem ez nagyon-nagy szívfájdalmam volt. Számomra azonban a legfontosabb, hogy itt az élet ellenes bűncselekményeknek valóban súlya van. 2009-ben vesén, tüdőn és szívtájékon szúrt egy „rejtett erőforrás” a harmadik kerületben. Isteni csoda, hogy túléltem. Mindegyik szúrás halálos kimenetelű lehetett volna, és testüregen belülre hatolt. Már aznap meglett az elkövető, be is tették előzetesbe. A történethez hozzátartozik, hogy két hete volt szabadlábon a kis eleven, ugyanis két év és hét hónapos börtönbüntetéséből szabadult, miután összevert egy eladónőt a közértben két csomag cigarettáért és némi apróért. Teltek a hónapok, majd az évek. Ítélet hirdetésre kaptam meghívót, ahol nem tudtam megjelenni, viszont az egyik barátomat megkértem, hogy menjen el, és közölje a jó hírt. El is ment, hogy tudassa a végeredményt. Csörgött a telefonom, Dió barátom hangja összetört volt és csalódott. Azt mondta, hogy csak az ügyvédje volt jelen ennek a mocsoknak, aki a következőket mondta a bírónak: „Sajnos a Balogh úr nem tudta átvenni az idézést”. Egyszerűen nem értettem, hogy miről beszél. Hogy-hogy nem tudta átvenni, elhullott talán a cellájában, vagy mi? Az történt, hogy másfél év után haza engedték, hogy házi őrizetben várja az ítéletet. Természetesen kereket oldott, és fogalmam sincs, hogy a hat évet és hat hónapot végül leülte-e. Ilyen esetek nem igazán vannak itt Amerikában. Ha valakinek az életére törsz, akkor nem sűrűn eresztenek haza másfél év után. Ez egy valóban óriási különbség.
ZSPB.: Egy valóságshownak köszönhetően ismertségre tettél szert, a VV Villa-beli barátod, Alekosz ma is a képernyőn van. Tudatos okok miatt hagytad ott a tévézést?
S.O.: Alekosszal legalább négy éve nem beszéltem, de remélem, hogy jó egészségnek örvend. Ami a műsort illeti, már a Való Világ után tudtam, hogy ez az élet nem nekem való. Nem kenyerem a celebkedés, nem az asztalom a showbiznisz. Azt hiszem, hogy öreg vagyok én már az „észjátszáshoz”, a megalkuváshoz, és mindenhez, ami ezzel jár. Nem szeretem a karrierista, mindenkin átgázoló ocsmány embereket - és ők sem engem -, így hát kézenfekvő volt, hogy az egész mérgezett hazai televíziózást magam mögött hagyva inkább a nyugalmat választom.
ZSPB.: Anno miért jelentkeztél a Való Világba? Mit adott Neked az a műsor? Utólag nem bántad meg?
S.O.: Abban az időben nehéz helyzetben voltunk anyagilag, így egyfajta lehetséges kiútként tekintettem a projektre, amire egy nagyon kedves barátom hívta fel a figyelmemet, aki ott dolgozott a csatornánál. A legkevésbé sem bántam meg, és örülök, hogy részese lehettem. Rengeteget kaptam a show-tól. Olyan embereket ismerhettem meg, akikkel később barátság született, és azt is megtudtam, hogy kik azok, akiket nagy ívben el kell kerülni. A legfontosabb azonban az, hogy tudom, hogy melyik út nem nekem van kitalálva. Egyébként az tényleg fantasztikus volt, amit az emberektől kaptam a műsor után, a rengeteg szeretetet és a pozitív energiát. Körbejártam az országot, tényleg mindenhol voltam. Körbekóstoltam a legkülönfélébb konyhákat, és persze a legjobb pálinkákat is.
ZSPB.: Mintha itt egyre kevesebben lennének elégedettek az életükkel. Hogy látod, mi állhat a magyarok boldogságának, álmai megvalósításának útjában?
S.O.: Az egyik ok mindenképpen a tragikus anyagi helyzet, amiből otthon egyszerűen nincs kiút. Persze vannak kivételes elmék, például a tepsiképű gázszerelő, aki megezerszerezte a vagyonát rövidke idő alatt, de ez egyedülálló ugye.
Tiszta szívből remélem, hogy hamarosan elszámoltatják majd ezt a csürhét, akik százmilliárd forintokat loptak el a néptől, mert egyszerűen ezt nem lehet csinálni az örökkévalóságig. Már így is visszafordíthatatlanok a károk, de talán a fiatalok rájönnek arra, hogy minden az ő kezükben van, és hogy szavazni nagyon fontos, talán az egyik legfontosabb manapság. Az egyetlen módja a változásnak/változtatásnak.
Az álmok útjában továbbá még az egész nemzetre kiterjedő kilátástalanság áll. Mivel az ország felett felhők vannak, így a kreativitás is a háttérbe szorul, átváltja inkább a túlélni akarás. Ha rajtam múlna, minden fiatalt kihoznék egy nyárra világot látni, hogy egy kicsit lélegezzenek fel, és felfrissült elmével, tele erővel és felnyitott szemmel térjenek haza. Ezért zajlik a tömeges kitelepülés, mert nincs perspektíva. Egyébként nagyon elégedettek a magyar munkaerővel külföldön, mert mi, magyarok tudunk dolgozni keményen, ha kell. És persze, ha van miért. Egyszer megkérdeztem egy magyar srácot Los Angelesben, hogy mit érzett, mikor felszállt Ferihegyen a gépre. Azt mondta, hogy azt, amit Andy Dufresne érzett mikor megszökött a Shawshank börtönből, ahol ártatlanul ült 19 évet. Akkor megmosolyogtam, de utólag inkább sokkolt a dolog. Mindenki menekül, mert fuldoklanak. Fuldoklik az ország.
ZSPB.: Kint mennyire értesülsz a magyar hírekről? Milyennek tűnik onnan a távolból a magyar közélet?
S.O.: Természetesen nagyon érdekel, hogy mi zajlik otthon, így mindennap elolvasom a hazai portálokat. Még azokat is, amelyek 90 százalékukban ferdítik a valóságot. Általában felidegesítem magam, mert nagyon sokszor koholt hírekkel próbálják elterelni az igazi problémákról a figyelmet, de ettől függetlenül rápillantok azokra is. Viszont, ha valamivel nem vagyok képben, akkor az a hazai közélet. Automatikusan ugrom át azokat a cikkeket, amelyek tartalmazzák a „TV2 sztárja”, a „salgótarjáni rapper”, az „RTL klub üdvöskéje”, a „reality veterán”, a „újabb felkavaró jelenet a Mokkában” kifejezéseket. Tudom, hogy generált, semmit mondó hasábtöltelék, zagyvaság az egész. Egy másodpercet sem vagyok hajlandó eltékozolni a drága földi időmből ezekre.
ZSPB.: Közelednek a választások. Fogsz szavazni? Mennyire könnyű külföldön élő magyarként beleszólni a magyar politikába? Hogyan fogtok szavazni?
S.O.: Kezem a szívemen, hogy megoldom valahogy.
Remélem, hogy lesz lehetőség itt az államokban szavaznunk, mert igencsak sok magyar lenne, akik múlt időben szeretnének beszélni a stadionépítő rezsimről. Én azon leszek, hogy az oldalamon felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy mennyire fontos elmenni szavazni, és hogy csak úgy lehet élhetővé tenni hazánkat, ha cselekszünk. Hirdetni kell az igét.
ZSPB.: A kormánytagok mindig azt mondják, nem baj, ha elmennek a fiatalok, úgyis vissza fognak jönni. Ti tervezitek, hogy visszajöttök?
S.O.: Gyűjtögetünk idekint amennyit csak lehet, és utána újratervezzük a dolgokat. Mindenképp jó lenne visszatérni, de semmiképp sem erre a Magyarországra. Amitől a bicska kinyílik a zsebemben, az pedig a kormánytagok állítása. Ha jól tudom, így cseng a hajmeresztő kamandusz, hogy „a sok százezer magyar kalandvágyból vándorolt el hazánkból”, meg hogy „úgyis vissza fognak jönni”.
Először is, ha egyetlen mondatot mondhatnék csupán a kormánytagoknak, akkor az ez lenne: "Menjetek a picsába!"
Azt próbálják ránk tukmálni a legelcseszettebb utazóügynök stílusban, hogy mi vagyunk az egymillió Indiana Jones országa, a kalandorok nemzete, akik tudásra éhesen, jegyzettömbökkel felvértezve alig várjuk, hogy felfedezzük a világot, hogy aztán szaladjunk haza élmény-beszámolni, és átadni a tudást. Ha ez így lenne, akkor egy virágzó ország lennénk. Ez azonban a legkevésbé sincs így. Akik éltek külföldön, és nem lusták, meg persze nem indiaiakkal és pakisztániakkal laktak egy szobában, azok már beleszagoltak abba, hogy mit is jelent élni. És aki egyszer már ezt megtapasztalta, az nem igazán tartja kompatibilisnek a mai Magyarországot ezzel az érzéssel. Természetesen, ha becsukom a szemem, hallom még a Lánka-patakot Rátóton, és látom a zöld küllőt repülni a kerítés felett. Érzem a reggeli csípős hajnalt a bőrömön, de már csak nagyon távolról. Mintha csak egy régi természetfilm képkockái lennének. Egyre messzebb sodor a hullám, akárcsak azt a közel egymillió honfitársamat, akik „kalandvágyból” maguk mögött hagyták hazájukat egy jobb élet reményében. Sokan nem szülnek odahaza, mert mivel nem a segélyekre épített alomgyarapítást részesítik előnyben, ezért egy bizonytalan, ingoványos területre nem igazán szeretnének gyermeket a világra hozni. Egyre kevesebben vagyunk mi, magyarok. Remélem, hogy hamar észbe kapunk, és tiszta szívből kívánom, hogy az emberek gondolkodjanak el! Bízom benne, hogy ha eljön az idő, többé nem sétálnak be a csapdába!