Előre a múltba! – Az ukrán oktatási törvény margójára
Akárhogy próbálják csűrni-csavarni az új oktatási törvényt az ukrán politikusok, az tagadhatatlanul sérti a nemzeti kisebbségek, így a kárpátaljai magyarság jogait. A magyar nyelvű oktatás háttérbe szorításával több megkérdőjelezhető célja van az ukrán rezsimnek, a módszerek pedig egészen az 1920-as évekig mennek vissza, amikor a szomszédos államok hasonló módon próbálták ellehetetleníteni a Trianonnal elcsatolt területek magyarságát.
Ukrajna ezer sebből vérzik. Évek óta háborús helyzet van, és bár az állam létét jelenleg nem fenyegeti közvetlen veszély, a felszín alatt rengeteg problémával kell szembesülni. Talán a legfontosabb, hogy a Szovjetunió széthullásakor létrejövő Ukrajnának nem voltak, nem is lehettek kidolgozott alapjai. A több évszázados elnyomás odáig vezetett, hogy az ukrán nemzettudat már nem igazán állt másból, mint egy nagy adag oroszgyűlöletből és némi ellenszenvből a többi környező nép felé. Az egyik legfontosabb identitásképző erő, a nyelv, pedig finoman szólva sem állt erős lábakon, mind a cári, mind a szovjet rendszer tiltotta, így főleg irodalmi szinten van a mai napig erős lemaradásban.
A háborús helyzet, a területi változás az identitásbeli problémákat is kiélesítette, az ukrán nacionalizmus pedig nem nagyon tud másképp válaszolni, mint az új oktatási törvényhez hasonló korlátozásokkal. Ezzel egyrészt lehet csitítani az ukrán szélsőségeseket, valamint közép- és hosszú távon le lehet rombolni a kárpátaljai magyarság nemzeti identitását. Az érvelés is két részre osztható, a visszafogottabbak szerint a törvénnyel csak biztosítják a diákoknak az ukrán nyelv ismeretét, míg a keményebb hangok azt szajkózzák, hogy az ukrán adófizetők pénzéből ne magyarul tanuljanak a gyerekek. Utóbbi érvelés egészen egyszerűen lesöpörhető, hiszen a kárpátaljai magyarság és a többi nemzeti kisebbség ugyanúgy adózik, tehát a saját pénzéből jogosan szeretne a saját nyelvén tanulni. Az előző érvelésnek lehetne ugyan alapja, de a törvényben sokkal keményebb fellépésről van szó, nem pedig két tannyelvű iskolák bevezetéséről.
Nincs ezzel semmi új a nap alatt, gyakorlatilag ugyanezt a módszert alkalmazták a környező államok is Trianon, valamint a második világháború után, csak még több fronton, még keményebben. Elég csak a csehszlovákiai Benes-dekrétumokra gondolni. Ez egyébként szöges ellentétben áll azzal, a már a XIX. században meghonosodott magyar modellel, miszerint úgy lehet mindenkiből a legjobb magyar állampolgárt nevelni, ha mellette úgy érzi, saját nemzetiségének is teljes értékű tagja.
Az egészben a legszörnyűbb, hogy ezek a törekvések bár messze elmaradtak a szomszédos államok céljaitól, és a magyarság még mindegyikben jelentős, de már közel sem annyira erős, mint 1920-ban. Ha tehát a történelmi tapasztalatokat nézzük, az ukrán lépés, a maga brutalitásával a jogalkotó céljait tekintve idővel még sikeres is lehet. Főleg úgy, hogy a magyar kormány attól az EU-tól vár elsősorban segítséget, amely ellen épp aktuális szabadságharcát vívja.
Afelől se legyenek kétségeink, hogy ez a nagy kormányzati felháborodás is csak addig fog tartani, amíg hírértéke van az ügynek. Ha bevezetik az ukrán törvényt, pár napig még nagy sajnálkozás lesz, azután semmi. Ha elmeszelik, a kampány végéig hallgathatjuk, hogy ez is a magyar kormány érdeme. De mindeközben senkinek sem jut eszébe, hogy elgondolkozzon egy olyan stratégiai programon, amely mind az ukránoknak, mind az ukrajnai nemzetiségeknek a javára válhat.