Miért éppen Ausztrália?

Miért éppen Ausztrália?

2007 novemberében jöttem ki Ausztráliába. Előtte a szüleimmel éltem a Mamahotelben, egész jó munkahelyeim voltak, az utolsó évben saját üzletet is nyitottam. Bár éreztem, hogy a dolog légvár, mégis sikerült nagyon jó eladásokat produkálnom.

Mivel az eladáson kívül semmilyen egyéb "műveltségem" nem volt üzleti téren, így szépen eltettem a hasznot, eszem ágában sem volt visszaforgatni. Lehet, hogy azért, mert tudtam, hogy el akarok jönni, fölösleges fejleszteni, inkább a lehető legtöbbet zsebre tenni.

Ezt csak azért teszem hozzá az elején, mert engem nem a pénztelenség ösztönzött arra, hogy lelépjek. Valahogy éreztem mégis, hogy menni kell, mert valami történni fog. 

Tehát 2007 novemberében megszabadultam a bolttól. Ahogy ez megtörtént, kibukott a világgazdasági válságnak nevezett pénzügyi manipuláció. Ha egy hónappal később lépek ki, már nem lett volna bevételem. Egyébként fogalmam sincs, miért Ausztrália. Semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy a nagyapám ausztrál állampolgár. (Más pozitív tulajdonságáról nem tudok).

Az indulás előtt egy hónappal beleolvastam egy - a hetvenes években megjelent - Ausztráliáról szóló könyvbe, de ha jól emlékszem, el is aludtam közben. Miért pont Brisbane? Fogalmam sincs. Azt hallottam, hogy ott jó idő van. Utálom a telet, ezért egy életre meg akartam szabadulni tőle. Így, négy év távlatából hátborzongató belegondolni, hogy semmit nem tudtam arról a helyről, ahova jövök, egyszerűen lusta voltam rendesen utánanézni. Néha eltűnődöm, miért is csináltam ezt. Olyasfajta homály fedi ezt a kérdést, mint mikor reggel hétkor felkelsz Fortitude Valley-ben egy nappaliban, melletted a kanapén egy svájci csóka horkol, a földön egy ausztrál, és kb. egy percet pazarolsz arra, hogy megmagyarázd magadnak, hogy kerültél oda, aztán inkább feladod. 

Foto: Google

Már akkor sem volt egyszerű (és olcsó) ide kijutni, de mivel hosszú távra terveztem, kénytelen voltam szakmát tanulni, hogy a Független Szakképzett Vízumra (Independent Skilled Visa) jelentkezzem, így az akkori esélyeket latolgatva a szakács iskola mellett döntöttem. Befizettem a felét, ami egy vagyon volt, de úgy voltam vele, a másik felét majd kint megkeresem, úgyis találok munkát, majd csak lesz valahogy. Leszálltam a repülőről november 13-án, a zsebemben 1200 dollárral. A kollégiumi szobát egy hónapra előre kifizettem és tudtam az iskola címét. Ennyi alapján egy itt élő magyar valószínűleg csökkent értelmi képességűnek ítélne. Hozzáteszem, mai fejjel én is így gondolnám.

"Hol van a jel, amiben hihetnék? Tudnom kell, mielőtt útnak indulnék..."

Első nap a Story Bridge-en átsétálva rámtört az érzés, amit csak azok ismernek, akik átélték már az elveszettséget: teljesen egyedül, pénz nélkül a világ másik felén találod magad, és hirtelen fogalmad sincs, mit keresel ott. Végigfut a gerinceden egy olyan - addig ismeretlen félelem - amit talán gyerekként éreztél, amikor még tudtál reszketve félni az ismeretlentől. Fel is hívtam anyámat, hogy főzheti a kedvencemet, mert én holnapután már otthon is leszek. Annyiban maradtunk, hogy legalább körülnézek, majd utána megyek haza. A következő sokk akkor ért, amikor az első boltba betérve az eladó rám nézett, és azt mondta: how u going MATE?

Egészen addig azt hittem, hogy tudok angolul, legalább ennyi kapaszkodóm van itt, ha már más nincs - de az első halálközeli élményem egy ausztrállal meggyőzött, hogy ebben a tekintetben is tévhitben éltem. Pár nappal később, mikor véletlenül összetalálkoztam magyarokkal, elmagyarázták, hogy ez a tipikus ausztrál köszönés mit is jelent - ekkor fészkelte be magát a fejembe a gondolat, hogy nem ártott volna legalább az alapvető dolgoknak utánanézni, mielőtt elköltözöm a Föld másik felére.

Ahogy az iskola elkezdődött, közölték velem, hogy a késkészletet és az egyenruhát akciós áron, 600 dollárért tudom átvenni. Ezekről addig azt hittem, hogy benne vannak a tandíj árában.

Így adódott az a helyzet, amivel kapcsolatban megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy 5 év múlva ezen milyen jót fogok nevetni - ott álltam 600 dollárral a zsebemben és volt még 3 hetem kifizetve a kollégiumi szobából, ami amúgy 180 dollárba került hetente.

Ekkor vetődött fel bennem először, hogy érdemes lenne rászokni valamilyen kábítószerre.

Az iskolai Job Clubot merő véletlenségből egy magyar vezette, akit az első naptól kezdve zaklatni kezdtem. Olyan szinten a nyakára jártam, hogy egy hét után könyörgött, értsem meg, nincs új munka, de végül csak szerzett egyet, amit pont nekem találtak ki. Reggel fél négytől fél nyolcig egy pékségben kellett pakolni, ahol egy 150 cm alacsony, változókorban rekedt nő, Maria volt a főnök. Ő a négy óra alatt úgy le tudott baszni, amennyire egy tisztességes magyar főnök a teszkóban egy hónap alatt se, pedig azok se ma kezdték.


Hozzáteszem, egy szót sem értettem abból, amit Maria mond, de sejtettem, hogy nem arról áradozik, milyen szépen tettem egymás mellé a pogácsát és a fánkot. Ebben a munkakörben nem nagyon lehetett elcseszni semmit, tehát egyértelmű volt, hogy Maria az otthon felgyülemlett stresszt vezeti le a diákmunkásokon.

Ezt abból vettem ki, hogy rajtam kívül csak az ázsiai csajjal és a meghatározhatatlan származású törpével mert így beszélni, mi hárman voltunk külföldi diákok.

Ez a munka azonban bőven kevés volt ahhoz, hogy elköltözzek a koleszból (nem volt pénzem kaucióra, pedig egy saját szobát 150 dollárért bérelhettem volna), a koleszt viszont nem tudtam fizetni - sakk-matt helyzet megint.

Qualtrough street

Fogalmam sincs már, miként oldottam meg, de valahogy elköltöztem egy csodálatos sharehouseba (a sharehouse egy sok szobából álló ingatlan, ahol minden szobában más lakik és általában ingatlanügynökségen keresztül lehet bérelni). A földszinten indiaiak laktak, felül meg nem indiaiak. Nem volt túl jó hely, itt még olyan is megesett, hogy a rövidzárlat miatt kiküldött villanyszerelő először az emeleten kereste a hibát, mivel nem találta, lement a földszintre, majd falfehéren visszajött és közölte: keressünk mást, mondjuk olyat, akit nem zavar, hogy belép az alsó szintre és azzal szembesül, hogy két indiai férfi szó szerint veszi a szexuális szabadságot. Innen is sikerült lelépnem és beköltözni egy emberi helyre.

Ja, azt nem is mondtam, hogy a pékségből is sikerült lelépnem egy hónap után, ugyanis fulltime melót találtam egy még szarabb helyen, szintén egy pékségben, de itt már szakácstanulóként. Heti 730 dollárt vittem haza, és úgy éreztem, a határ a csillagos ég, ha kibírom.

Ez egy családi vállalkozás volt, ahol a tulaj egy igazi diktátor, a feleség egy igazi fapina, a fia egy igazi kisebbségi komplexussal küzdő törpe (és egyben a főszakács), a lányuk pedig egy rém. Azóta hallottam is egy tökéletes jelzőt rá: buzinő. És ez még csak nem is a nemi irányultságára vonatkozik...

Nem volt szerencsém a pékségekkel. Ez a tulaj olyan szinten utált, hogy minden napom rémálom volt. A 8 órás műszak alatt nemhogy szünetem nem volt, de egyetlen másodperc megállás sem. Olyan tempót diktált, amilyet soha előtte elképzelni sem tudtam, de azt hozzá kell tennem, olyan rendszert építettek fel, amit a McDonald's is megirigyelhetett volna. De az itt töltött 8 hónap alatt egy életre gyűlöltem meg a vendéglátást.

Mielőtt kirúgtak, hazamentem látogatóba. Vissza már az öcsémmel és a feleségével jöttem. A poén kedvéért ők is úgy keltek útra, hogy nem volt egy vasuk sem. Egy héttel érkezésünk után végre kiköltöztek a lakótársaink, így hárman maradtunk, s bár nekik nem volt pénzük, nekem legalább volt munkám. Még egy hétig. Aztán közölték velem, hogy nem tartanak tovább igényt a szolgálataimra.

Szerencsére nem maradtak másodszakács nélkül, mert az indiai osztálytársam, akit korábban bevittem a pékségbe, és megkértem a főnököt, hadd mosogasson, mert nincs lóvéja csórikámnak, a kirúgásom előtt pár nappal felajánlotta a tulajnak, hogy az én munkámat is meg tudja csinálni, és csak 12 dollárt kér óránként. Bele sem merek gondolni, hogy az összefüggés esetleg nem a véletlen műve..

Így szerencsére a pékség megmenekült, csak nekem nem volt munkám. De nem hiába hurcolt apám minden vasárnap a templomba kiskoromban (ami miatt a Walt Disneyt a felénél tovább sose láttam), a Gondviselés még aznap este leültetett a számítógép elé, és másnapra már be is hívtak állásinterjúra, az öcsémmel együtt. A pénzügyi problémáink egy időre megint megoldódni látszottak, azt már hozzá sem kell tennem, hogy a heti 20 órás megengedett limitet Abszurdisztánban szocializálódott fiatalokként egy óra gondolkodás után ki tudtuk játszani.

Erről persze mélyen hallgatni kellett, mert az a hír járta, hogy Ausztráliában egy népség van, amelyik képes feldobni a bevándorlásiaknál a saját fajtáját: természetesen a magyarok. Ezt - egyébként egészséges nemzeti öntudatunk birtokában - elég nehéz volt feldolgoznunk lelkileg, de sajnos nem bizonyult vaklármának. Elég sok rossz tapasztalatunk adódott a magyarokkal, így egy idő után teljesen elkerültük a társaságukat.

Persze jó élmények is értek bennünket, sőt most is tartjuk a kapcsolatot néhányukkal, lakott nálunk például egy székely srác: a Mesternek akkora dumája volt, hogy tudatmódosító szerek nélkül olyan lelkiállapotba kerültünk a társaságában, amiről a környékbeli lakók is szép emlékeket őrizhetnek.

Most, 2011-ben négy éve vagyok kint, vége a szakácskodásnak, grafikusként dolgozom, megnősültem, a tesóméknál már jön a baba és a kisöcsémet is kihoztuk, már ő is kint van 2,5 éve. A nyelvet megtanultuk, a társadalomba beilleszkedtünk, lassan én is csökkentem a magyar politikai hírekkel töltött időt.

Egyébként egy ilyen külföldre költözés arra is jó, hogy megmutatja, kiknek vagy fontos és mely kapcsolataid voltak felszínesek. Elég keserves megtapasztalni, hány olyan ember van az életedben, akikről azt hitted, hogy 3 év múlva is ugyanúgy tartjátok majd a kapcsolatot, de 3 hónap után nem hallasz többé róluk. Ez nem azt jelenti, hogy az illető rossz ember, vagy te vagy rossz ember, csupán annyit, hogy amíg ki nem lépsz a komfortzónádból, addig burokban élsz, és olyan emberekre pazarolod az idődet (ők pedig rád), akikkel semmilyen közösség nem köt össze valójában.

Nekem az volt a megoldás, hogy eljöttem otthonról. Most ha visszamegyek, idegennek érzem magam a kisvárosban, ahol felnőttem, de mégis jó ott lenni, hiszen már "turista" vagyok. Két hét után viszont eluralkodik rajtam az a kellemetlen érzés, hogy nehogy ott kelljen maradnom.

Folyt.köv.