A borókaizmus mérgező hatásáról
Borókai Gábort, a Heti Válasz főszerkesztőjét a magyar közélet mértékadó, konzervatív, polgári értelmiségiei között szokás megemlíteni. De ez csupán egy felszínes megközelítés. Borókai valójában az értelmiség árulásának és a magyar közállapotoknak egy nagyon jellemző és végtelenül elszomorító esszenciája, ezért is nevezem munkásságát borókaizmusnak. Abban ugyanis a honi, polgári értelmiség egy jelentős része felfedezheti saját konformista, megalkuvó és gyáva létezését.
Borókai Gábor az első Orbán-kormány szóvivője volt. Annak az időszaknak a vezető értelmiségi alakja, amikor a rendszerváltozás ígéreteként feltűnő, kissé zabolátlan, liberális, fiatal politikus egy felelős kormányfővé vált. Ez a politikai fejlődés akkor nagyon sokakat ihletett Orbán-követővé tett.
Azóta eltelt pár év megint, és a felelős kormányfőből egy cinikus emberi roncs, egy, a küllemét is átformáló humanoid kétségbeesés, egy amorális környezetben amorális hatalomtechnikussá züllött ámokfutó lett. A korábbi, polgári értékvilágot sugárzó Orbán követői azonban nem tudják feldolgozni ezt az emberi és politikai tragédiát. Szerencsétlenek még kétségbeesetten hisznek, könyörögve csüngnek, apró, biztató jelekbe kapaszkodva újra és újra nagy reményrohamokba menekülnek. Mert az nem lehet, hogy egykori vezetőjük, aki mellett eljutottak pályafutások csúcsára, akinek oldalán úgy érezték, hogy a történelem főutcáján menetelnek, most hirtelen rossz fiú lett. Nem. Az lehetetlen. Sajnos ugyanezzel a problémával küszködik az egyébként kitűnő Bogár László, vagy Tóth Gy. László és még sokan mások. Ez a borókaizmus.
Borókai számára a külvilág igazodási pontját képező Orbán Viktor olyan mértékben megromlott, hogy ettől az újságíró identitáskrízisbe került, és két dolgot tehetett. Az egyik, hogy szembenéz ezzel, és megpróbálja a légüres térben, az Orbán nélküli világban megfogalmazni önmagát. Erre a légpróbára azonban sajnos képtelen volt. A másik, hogy Orbánnal együtt alakul. A saját identitását tolja odébb, hogy kognitív disszonanciáját elnémítsa, hogy komfortérzetét visszakapja, hogy saját múltjának újraértelmezését megspórolja.
És ilyenkor jön a mikrokritikus hozzáállás, a hipokrita finnyáskodás, vagyis felszíni dolgokban megfogalmaz kritikákat, bizonygatva magának és a külvilágnak, hogy ő azért értelmiségi még – értsd: analizáló, értékelő és autonóm –, de a lényegi lépést nem teszi meg. Nem meri kimondani, hogy a király meztelen. Hogy ez az Orbán Viktor nem az, akinek hitte, ez a Magyarország már nem a polgári Magyarország. Nem meri kimondani, mert ezzel önmagát is újra kellene fogalmaznia. Kinek van már ahhoz ereje, kedve, ideje, bátorsága? Meg minek? Hogy majd megtámadja a kormánysajtó? Hogy Soros-bérenc, Simicska-csicska, Terry Black- és migránssimogató, junckeriánus és ki tudja még, mi minden legyen? Jobb a békesség! – gondolja Borókai, és ezzel az ünnepi asztalra helyezi az önmagára egyébként nagyon büszke, olvasottságával és műveltségével szerényen, de kérkedő, nagyon organikus, nagyon konzervatív, nagyon keresztény, nagyon polgári – hányáskupacot. Mert ez így hányás. És amikor olvasom a borókaizmus (nem csupán Borókait magát mérgező!) önfelmentő, még a lángokba borított kert közepén is grillezgető elvtelenségeit, nekem is hánynom kell.
Majd néhány év múlva, amikor Orbán megítélése a helyére kerül, amikor ennek a beteggé züllött felcsúti páriának már nem lesz se barátja, se követője, amikor majd a Fidesz-tagkönyveket titokban rejtegeti, aki még nem égette el, amikor többen magyarázkodnak, hogy csak azért voltam ott, mert a munkámhoz szükség volt a tagságra, de én nem hittem benne, nos, akkor megkérdezzük majd Borókai Gábort. Adunk majd neki egy lehetőséget, hogy beismerje, amit most is érez legbelül, de kimondani képtelen. Amihez most könnyűnek találtatott. Az kb. olyan lesz, mint amikor Berecz János, aki a Népszabadság főszerkesztője volt a kádári agónia idején, a rendszerváltozás után elnézést kért. Kínos volt. Rossz volt nézni. Már nem is haragudtunk rá. Csupán néztük sajnálkozva és hálát adtunk, hogy az a nyomorult és megtört ember ott, egy elb...tt élettel, nem mi vagyunk.