Megélhetési bűnözés
Ahogy az előző posztban írtam, próbáltam nagyon erősen hinni a "pénz nem boldogít" teóriában. Sokat agyaltam, hogy ezt leírjam-e, mert édesanyám azt tanította, hogy legyen bennem annyi büszkeség, hogy nem teregetem ki az anyagi helyzetemet, de én 600 dollár vagyont nem neveznék anyagi helyzetnek. Két dolgot tudtam biztosan. Egyrészt nagyon sajnáltam magamat, másrészt tudtam, hogy ez rohadtul nem fog meghatni senkit.
Kiszámoltam, hogy az lesz a legbölcsebb, ha napi 3 dollár 50 centnél nem költök többet táplálékra. Ételen nem is gondolkodtam.
Akik itt kint élnek, tudják, hogy 3 dollár 50 cent mire elég. Egy eszpresszó kávéra, egész pontosan.
A kolesz mellett volt az IGA nevű, késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet, ott rátaláltam a helyi "teszkó gazdaságos" termékcsaládra, a Black&Gold-ra. Csomagolása black&gold színű. Ebből találtam 70 cent árú spagettit és valami olyan kiszerelésű sour cream (tejföl) nevű borzalmat, hogy a kettő együtt kijött 3 és fél dollárból. Ezt ettem. Így mondjuk nem is csoda, hogy 70 kilóra fogytam.
Az IGA-ról eszembe jut az első beégésem: első este úgy döntöttem, annyira rossz nekem, hogy leiszom magam. Elsétáltam az IGA-be és hosszas keresgélés után az egyik sorvégen találtam valamilyen sört. 6 pack-nek hívják a kiszerelést, asszem, 3 deci van egy üvegben, és hat darab összecsomagolva. Megvettem, felvittem a szobámba és nekiálltam bebaszni. Már a harmadikat ittam, de alig éreztem valamit. Meg kellett innom mind a hatot, hogy egy kicsit berúgjak.
Másfél héttel később, amikor már találkoztam magyarokkal, és a parkból elindultunk sört venni, én mondtam, csak jöjjenek utánam, tudom merre kell menni. Elindultam az IGA felé. Néznek rám furcsán, hogy mit akarok ott. Mondom, van ez a gyenge sör, nekem 6 kellett, hogy megérezzem, de jó lesz az. Mondják, az kizárt, hogy ott lehet sört kapni.
Mondom, ne nézzetek hülyének, hát ott vettem. A srácok már kint voltak fél éve, jelentőségteljesen összenéztek és mondták, hogy menjek, mutassam.
Bementünk, nagy nehezen megtaláltuk, és még akkor sem értettem, hogy miért csak egy fajta sört árulnak az egész boltban. Kérdezik, hogy elolvastam-e az üvegen a feliratot. Igen, itt is rájöttem, hogy nem árt kideríteni egy országról legalább az alapvető dolgokat, mielőtt mindent feladva odaköltözöl.
Ausztráliában csak Bottle Shop-ban lehet alkoholt vásárolni, sehol máshol. Alkoholmentes sörtől rúgtam be.
Azt is elmesélem, hogy szerezz táplálékot Ausztráliában, ha csöves vagy, vagy ha úgy jössz ki, hogy a repülőről leszállva, a taxiba beülve értesülsz róla, hogy itt baloldali közlekedés van, magyarul teljesen felkészületlenül jössz ide, és a kaland kedvéért pénzt se hozol.
A hajnali pékségbeli pakolás mellett sikerült bejutnom egy másik, burleszk életérzést biztosító munkahelyre. Ez egy rendezvényterem volt, egy hosszú épület, benne asztalok. A végén egy konyha, ott egy szakácsnak csúfolt alkoholista, aki amúgy nagyon kedves ember lehetett valamikor, de a napi 14 órás műszakok elterelték a figyelmét az élet szépségeiről. Mellé az iskolából, ahova jártam berendeltek olyan 15 vállalkozó szelleműnek nevezett (magyarul hót csóró) diákot.
Ez általában állt 14 dél-amerikaiból és egy magyarból. A magyar én voltam, de megfordult itt több magyar is, olyannyira, hogy a tulaj is nyolcadrészt magyar volt, de ez nem hatotta meg annyira, hogy szóba álljon velünk. Tehát be lettünk terelve a helyiségbe, és mint a sakkbábukat, berakosgattak vagy a konyhára, vagy a terembe. Én, ugye, szakácsként a konyhán akartam lenni, hogy el tudjam kezdeni gyűjteni a 900 óra kötelező gyakorlatomhoz az igazolásokat (ami feltétele volt a szakács végzettség megszerzésének). Első alkalommal azonban a vén banya nyakon csípett, és kizavart a vendégek közé kóstoltatni, legalábbis erre következtettem, mikor a kezembe nyomott egy tálcát tele étellel és figyelmeztetett, meg ne lássa, hogy eszem belőle.
Nem látta meg. Elindultam a vendégek között, mint a biztonsági őr a plázában, akit reggel felhúznak, mint a búgócsigát és pattog faltól falig, amíg le nem jár a műszak. Így pattogtam a vendégek között, akik már mocsár-részegek voltak. A vikingjelmezes volt az első, aki megkérdezte, mi van a tálcán. Namármost, én ezt még magyarul se tudtam, angolul meg lányos zavaromban még a nevemet sem tudtam, pedig egyszerű: Adam. Angolul is. Mindegy, mondtam neki, hogy "no no no". Hazaérve azért megnéztem a szótárban, hogy mit jelent a "moron", amit meg tudtam jegyezni abból, amit hozzáfűzött a produkciómhoz. Azt jelenti, hogy idióta.
"Nekem nem kell, hogy az orvos segítsen rajtam, elkezdtem, megcsinálom én, befejezem, amit akartam..."
Ezen az estén ért egy olyan felismerés, ami szerintem megváltoztatta az egész életfelfogásomat és helyére rakott bennem egy-két dolgot. Ahogy így pattogtam a vendégek között, észrevettem, hogy velem egyidős fiatalok is vannak a rendezvényen. Akkor ért a döbbenet, amikor érzékeltem, hogy átnéznek rajtam. Úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék, nem vettek észre. A rendezvény második felében már leginkább az üres poharakat szedegettem és ezt éreztem: úgy néztek át rajtam, mintha nem léteznék. Akkor esett le, mekkora senki vagyok én itt. Úgy lesújtott a felismerés, hogy egyből megsajnáltam magamat, de sajnos nem volt kihez fordulni a reklamációmmal, ugyanis senki se kérte, hogy ide jöjjek. Senki se ígért semmit, senki se mondta azt, ha bizonyos feltételeket teljesítek, akkor majd jön a jólét.
Itt gyulladt ki a fejemben a villanykörte, tudjátok, ahogy a rajzfilmekben ábrázolják, mikor a hülye megokosodik. Tehát pakolgatva a gazdag gyerekek moslékát, leesett, hogy nemhogy a nullán nem vagyok, de még azon a szinten se, hogy elegánsan lehányjanak, ugyanis nem veszik észre, hogy ott vagyok.
Egy pillanatra megijedtem, mert nem voltam még ilyen helyzetben, vártam, hogy mi lesz a reakcióm erre. És szerintem itt dőlt el, hogy én meg fogom csinálni itt kint, iszonyatos dac kezdett kavarogni a fejemben, láttam magam előtt Dadan-t a Macskajajból, ahogy a limuzinból kihajolva rázza az öklét és ordítja, hogy "Megbaszom a narkós kurva anyátokat, há' nekem nincsenek faji előítéleteim" - komolyan ez ugrott be.
Lenyomtam a műszakot, ami a következőképpen végződött: ott volt 15 fáradt, éhes diák, a pincérnek beosztottak pedig hordták be a konyhában lévő kukákba az érintetlen ételeket. Hatalmas töltött csirkemellek, hidegtálak, gyümölcstálak, én meg kikerekedett szemmel néztem, hogy mi az isten folyik itt, miért öntitek az érintetlen kaját a kukába? Hát hogy ezt a főnök mondta, mert ez a szabály. Mondom, szarok a szabályra, ide azt a csirkemellet. A szakács jófej volt (ja, volt néhány konyhás néni is, igazi alkeszok, de rendesek voltak velünk), mondták, gyerekek, egyetek, majd mi figyelünk. Na mondom, most kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés, én legalább nem nyugdíjasokat ölök le ezzel takarózva, hanem megértettem, hogy a Johhny Walkernek igaza van: "ami benned van, csak az számít". Egy pillanatra otthon érezhettem magam, olyan pusztítás folyt a konyhán. Na, mondom, én nem bízok semmit a véletlenre: mielőtt elindultam haza, beletömtem a zsebembe két csirkemellet, a farzsebembe a sajttálról, amit el tudtam kapni a brazilok elől - így mentem vissza a koleszba. Éreztem, nem fogok éhen halni, engem a Jóisten is túlélőnek teremtett.
Emellett, ugye, továbbra is boldogítottuk egymást Mariaval a múltkor tárgyalt pékségben, ahol szintén akadtak kidobásra ítélt cuccok, mint például a sütemények széle. Ezek az állatok öntötték az értékes szénhidrátot a kukába, én meg már elkezdtem szőni a terveket, hogyan kerüljön inkább a zsebembe, hogy a reggelim is meg legyen oldva. Kurva unalmas volt ugyanis a spagetti tejföllel. Igazi kis félénk, ártatlan gyökérnek tettettem magamat, nem is gondolták, milyen sötét terveket szövögetek. Pár nap alatt mindent összeraktam fejben, úgy féltem, mintha bankot rabolnék, de egy szép szerdai reggelen a zsebemben karamelles süteményszélekkel indultam a melóból a suliba. Ez volt a kifinomult taktikám, minden ételt a zsebembe tömtem, lehetett az csirkemell a rendezvényteremből, vagy sausage roll (tipikus aussie kaja, amúgy ocsmány) levágott szélei. Próbáljátok elképzelni a nadrágom szagát a műszak és a 8 órás gyakorlati óra után délután négykor a kolesz szobába visszatérve, 40 fokban.
Járhattam én edzeni, ilyen táplálkozás mellett úgy néztem ki, mint egy teleszart zokni. De a túlélésért való küzdelemben ez nem nagyon érdekelt, pedig Ausztrália előtt is jártam edzeni és azóta is, ezt csak azért teszem hozzá, mert most, 2011-ben, négy év Ausztrália után megtehetem, hogy minőségi ételt egyek. Értitek? Ételt, nem táplálékot, mint az elején. Akkor hetven kiló voltam, most 86, az asszonnyal kajára költünk a legtöbbet, heti 4 kiló csirkemell lazán elfogy, és már nem kell a zsebembe tömni.
Folyt.köv.