Gizmó
Gizmó volt az első magyar, akivel itt kint találkoztam. Úgy megörültem neki, hogy majdnem elérzékenyültem, ugyanis akkor már itt voltam pár napja és ahogy az első részben írtam, fingom se volt semmiről.
Itt az elején hozzáteszem a dologhoz, hogy bár igaz, hogy a történet végén egy bizonyos ügy miatt alaposan összeszólalkoztunk, osztán kénytelen voltam egyszer-kétszer jól nyakon kenni, én jó szívvel gondolok vissza Gizmóra, és ha véletlenül még egyszer ideeszi a fene, rám számíthat, mert nem felejtettem el neki, hogy az elején sokat segített. Hiszen akik ismertek legénykoromban - pedig jó sokáig voltam legény -, már akkor azt mondták, Buga Józsi nem szép, de gavallér. Na, erről Gizmó több ízben is meggyőződhetett.
Szóval összetalálkoztunk az iskola bejáratánál. Láttam, hogy ő is megörült nekem, de ekkor még naivan arra gondoltam, hogy de jó, megörült a földijének. Korántsem erről volt szó, Gizmó megörült, hogy itt van egy szerencsétlen idióta, akit a szárnyai alá vehet. Valamiért ez volt a mániája. Hogy ő a szárnyai alá vett. Később, mikor épp költöztem át a koleszból a sharehouseba (tudjátok, ahol alul indiaiak laktak), és húztuk a bőröndömet vagy 3 kilométeren keresztül Wooloongabbában, akkor is mondta: - "Na látod, kivel hozott össze a sors, milyen rendes ember vagyok?" Nem viccelt, tényleg nagyon jó benyomása volt saját magáról. Egyébként meg tényleg rendes fickó volt, csak, hogy finoman fogalmazzak, mentális szinten deficites volt, dédanyám azt mondta volna rá, "olyan, mint aki nemokos." Gizmó ugyanis fél évvel előttem érkezett Ausztráliába, szintén szakács szakmát tanult, ugyanabban az iskolában, ahol én.
Mit ad isten, a marketingigazgató is magyar volt a sulinál, remek fickó ő is, csak ne kérjetek tőle zsebkendőt, mert kiszámlázza. Viszont tényleg mindig próbált segíteni a magyaroknak - megfelelő százalékért cserébe. Viccet félretéve, az igazgató kb. olyan volt kiérkezésemkor, mint ahogy most én vagyok a magyarokkal. Ő is átment minden szaron, megdolgozott azért, hogy most ott meressze a valagát és senki helyett nem fogja végigjárni azt, amit mindenkinek végig kell járni, de pl. nekem se felejtett el odatelefonálni, amikor a Főnök olcsó munkaerőt keresett. Így folyt a beszélgetés:
- Szevasz Ádikám, azért hívlak, mert... igazából nem is érdekes, mindegy, bocs a zavarásért.
- Jól van, ne fárasszál, miről van szó?
- Á, úgyse érdekelne!
- Ne humorizáljál már, mondjad, mi van!
- Hát annyi, hogy van valami magyar fickó, aki grafikust keres, de inkább szólok, hogy nem érsz rá, meg nem is biztos hogy meg tudnád csinálni a melót!
- Kurva vicces vagy, inkább küldjed a számát!
- Jól van, Ádikám akkor majd tudod, 10%.
- Persze, hiszen ismersz. De elég lesz 10%? Legyen harminc!
Természetesen nem gondolta komolyan. Mondjuk, lehet hogy igen, de nem kapott egy büdös vasat se. Gizmónak azonban ingyen segített, mégpedig abban, hogy engedélyezte neki a részletfizetést a tandíjra, ami Gizmó esetében életmentő volt, ugyanis, asszem, Angliából jött ide (Tényleg, azt meséltem, hogy a székely haverunk meg Írországban dolgozott egy évet egy farmon, ahol napi 10 órában malacot herélt? Mondtuk is neki, hogy haver, te aztán tényleg több faszt fogtál, mint kilincset...), ahonnan hozott ugyan némi pénzt, de nem fizette ki egyben a tandíjat, hanem csak az első negyedévet (két éves volt a suli). Vállalta, hogy minden megkezdett szemeszter előtt befizeti a következőt. Az Igazgató meg elhitte neki.
Már azelőtt átjártam hozzá a sharehouseba dumálni, hogy átköltöztem volna oda, és mivel lelkén viselte a szakmai fejlődésemet, gondolta, hogy megmutatja a szakács szakma alapjait. Megmutatta, hogy kell élezni a kést (ami az akciós árú késkészletben volt), már ekkor kivert a víz, mert olyan mozdulatokat csinált, hogy a fejét is simán levághatta volna. De miután ezt a mutatványt túlélte, megmutatta, hogy kell hagymát kockázni. Az ujjaidat úgy kell tartani, hogy összezárod őket, a hüvelykujjad mindig a másik négy ujjad mögött legyen, azért, hogy nehogy megvágd, nem kell gyorsan csinálni, figyeld a mozdulatot, kérdezz, ha nem értesz valamit - és ekkor levágta a hüvelykujja végét. Ömlött a vér, Gizmó kínosan röhögött, nekem meg felfordult a gyomrom. Azért valahogy mégis elkészült a pörkölt, és amit nagyon bírtam Gizmóban, hogy tényleg úgy el tudtunk ábrándozni, a végére valóban azt éreztük, hogy a magyar pusztán a bogrács mellett ülünk, pedig Woolloongabbában ültünk a teraszon, a fejünk fölött denevérek sötétítették el az eget, ugyanis ekkor kezdődött a mangószezon, ami megbolondítja a denevéreket, és mindent összeszarnak. Ilyenkor nem érdemes a fák alatt sétálni - ezt is Gizmótól tanultam.
Gizmó a nevét a francia lányoktól kapta, akikkel a már emlegetett Mowbray parkban találkoztunk. Valószínűleg azért, mert Gizmó úgy megy, mint aki jön. Másrészt meg volt győződve, hogy ő úgy néz ki, mint egy olasz macsó, ezért ha csajozni akart, mindig felvett egy olyan hegyesorrú cipőt, amit én otthon csak azon a népcsoporton láttam, akiktől ha megszabadulnánk, jelentős tehertől mentesülne a magyar költségvetés, és a bűnözés is a harmadára csökkenne. (És most horkannak fel azok az ál-antirasszisták, akik egyből felháborodnak egy ilyen beszólástól és egyből bizonyos népcsoportra gondolnak, mondván, hogy rájuk céloztam - Na, ki is a rasszista akkor?).
Mindegy, hagyjuk a norvégokat, én már ekkor a szívembe zártam Gizmót, meghagytam abban a hitében, hogy ő bizony egy olasz macsó. Igaz, később elárulta, hogy ezt az a magyar csaj mondta neki, akit itt kint csak úgy becéztek a háta mögött, hogy a sajtburger. Gondolom sok, a bizarr szex témában járatos figura olvassa ezt, így nekik nem kell elmagyarázni. A többiek meg, jobb, ha nem tudják.
"Ha nem tudod még, hogy ki vagy, majd megtanulod, ha vernek"
Már a második szemeszterben jártam tanulmányaimmal, mikor értesültem róla, hogy Gizmót hazazavarják, ugyanis bár már a harmadik szemeszterben volt, még a másodikat se fizette ki, rohadt kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az Igazgatót, aki bizalmat szavazott neki, és elvágva ezzel a lehetőséget a többi magyartól, hogy részletfizetési lehetőséget kapjanak. Nehogy azt higgyétek azonban, hogy azért nem volt pénze a tandíjra, mert az Ausztráliába menekült afganisztáni tüdőembóliás és szívrákos gyerekek alapítványának adományozta, hanem mert neki a munka mint olyan, valahogy úgy nem elégítette ki spirituális szükségleteit - magyarul, baszott dolgozni. Még a koleszban laktam, mikor átugrottam hozzá, és ahogy ülünk a nappaliban, látom, hogy nagyon nyűglődik, majd telefonál és valami brutális akcentussal elmagyarázza a főnökének (arról a rendezvényteremről van szó, ahonnan a csirkemelleket lovasítottam meg később), hogy neki fáj a haja és nem tud menni ma dolgozni. Néztem rá értetlenkedve, nem tudtam felfogni, hogy mondhat le valaki munkát csóró bevándorlóként, amikor a tandíjra kéne gyűjteni. Ő meg büszke mosollyal közölte, a főnök hogy bevette. Na mondom, barátom neked se kell kétszer csengetni, mert senki nincs otthon.
Egyszer egyébként felvilágosított engem arról, hogy bár ő már 30 éves, de otthon még egy percet se dolgozott, mert adózási szempontból egyszerűen nem éri meg. Mondom, öcsém, mekkora állat voltam, hogy én meg ledolgoztam egy tízest, mielőtt kijöttem.
Gizmó barátom szeretett iddogálni. A lelkem úgy be tudott baszni, hogy egész egyszerűen nem volt képes emberi kommunikációra. Esténként jártam haza munkából, ami számára már eleve a misztikum határát súrolta; megyek fel a lépcsőn, ő a ház teraszán egy, a falra ferdén felrakott szürrealisztikus festmény alakját felvéve helyezkedett el. Rám nézett szegény és miután megismert, közölte velem, hogy "aoágoháoeadálááááááá". Mondom neki, ezt nehéz lenne megcáfolni, amúgy látom, jól vagy. Ez az esemény többször lejátszódott, egészen addig, amíg el nem költöztem a már emberi értékrendszer szerint is értékelhető lakásba. Eddig azonban Gizmónak sikerült minden félretett és a szülőktől kapott vésztartalék pénzt alkoholba és cigibe invesztálni (rohadt drága itt a cigi, akkor 11 dollár volt egy doboz, asszem). Mondhatom, jó befektetés volt, mert én áprilisban költöztem el a házból, ő meg májusban már mehetett haza. Mielőtt kiköltöztem, Gizmó belekóstolt az illegális lakásfoglalásba is, ugyanis mivel már a lakbérét se fizette, az ügynökség kiköltöztette a szobájából, ő meg visszaosont és beköltözött a nappaliba. Kicsit paráztunk, hogy ebből bajunk lehet, mert itt a sharehouse-okban nem lehet háziállatot tartani, háziembert meg főleg nem.
Hiányzik néha Gizmónak az a nappali padlóján fekvő, hálózsákból kikandikáló, minden értelmet kizáró kifejezést felvevő arca, ahogy mindazok ellenére, hogy tudta, mennyire csúszik le a lejtőn, mégis olyan őszintén tudta vigyorogva mondani, hogy jó reggelt, hogy azt kívántam, bárcsak isteni csoda történne és maradni tudna.
Folyt.köv.