Kéri László: Reménytelenné válna a jövőnk az uniós források nélkül
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét.
Zsúrpubi: Mondanunk sem kell, mi árnyékolta be a mögöttünk hagyott hetet.
Kéri László: Igen, a héten minden egyéb fontos és nem fontos hírt árnyékba szorított II. Erzsébet halála. Mindenki tudta, hogy nagyon idős már, mindenki érezhette, hogy élete legvégén járhat, és mégis… Nagyon ritka az olyan elemi erejű, az egész világon, s így Magyarországon is megtapasztalható közösségi gyász, ami az ő elhunytakor megfigyelhető. Ezt egyszerre nehéz is, meg könnyű is megmagyarázni. Nehéz, mert végül is egy érdemi hatalom nélküli pozícióról lenne szó, ráadásul egy, a miénktől egészen másféle politikai kultúrában elfogadott státuszról. Ugyanakkor a ma élő emberek elsöprő többségének a szemében II. Erzsébet a világunkban borzasztóan kevés ÁLLANDÓSÁG jószerével egyetlen megélhető, kézzelfogható biztosítéka, bizonyítéka volt. Kisgyerekként hatvan éve kezdtem bélyegeket gyűjteni, már az ötvenes évek legvégén is ő lehetett - nekem is - az egyetlen olyan „politikus”, akiről kézzelfogható képem volt. Nem alaptalan megjegyzés az, amikor többen is úgy vélekednek, hogy II. Erzsébet elhunytával ért véget véglegesen a 20. század… Az a század, amelyben ma még a többségünk élete nagy részét leélte. S még valami. A mai politikai világból végképp kiveszni látszik az a fajta elegancia és visszafogottság, ugyanakkor vitathatatlan szolgálati ethosz, amivel Ő a hívatását hetven éven át betöltötte.
ZSPB.: Eközben itthon...
K.L.: Változatlanul a megszokott alapkérdések körül tobzódtak a hírek: infláció, brüsszeli pénzek, energiaválság. Ám egy pillanatra akadt olyan újdonság is, amelynek a közhírré tétele néhány napra élénk derültséggel tölthette el a közvélemény közügyekre valamelyest még figyelni képes kisebbségét is…
ZSPB.: Sejtem, mire gondolsz.
K. L.: A kormány bejelentette, hogy korrupcióellenes munkacsoportot hoz létre - a saját soraiból. E szűkebb körű testületben majd ott foglalhatnak helyet azon személyek, akiknek az ilyen kérdésekben való érintettsége inkább lenne vizsgálatokra érdemes, és a legkevésbé sem nekik kellene másokat ellenőrizniük. Rejtő Jenő kinevet a sírjából, tőle tudhatjuk, hogy a legbiztosabb elrejtőzési mód az, ha Te tartod a névsorolvasást.
Ugyanakkor ez a bohózatszámba menő momentum nagyon is nyilvánvaló részlete annak a legutolsó pillanatokig zajló, színfalak mögötti küzdelemnek, amit a kormány Brüsszellel folytat a megszerzendő pénz érdekében.
ZSPB.: Amennyiben?
K. L.: Amennyiben a héten mind a két irányból egyre több részlet szivárog ki arról, hogy a szeptemberben esedékes döntések előtt a kormányunk lázas igyekezettel szeretné fenntartani azt a látszatot, mintha mi már régen megfeleltünk volna a velünk szemben támasztott kifogásoknak és mindenben engedtünk. A másik fél ezt amúgy a legkevésé sem látszik megerősíteni, s az ilyen, színfalak mögötti küzdelmekről valóban nehéz kérdés állást foglalni. Mindenesetre úgy látom, hogy a kormányzati mondanivalóban napról napra erősebb az a szál, amikor a velük szemben támasztható - többnyire jogos - kritikák kapcsán állandóan az elutasító jellegű brüsszeli magatartásra mutogatnak. A hétvégén például már az is elhangzott, hogy az egészségügyi dolgozók jogos bérköveteléseit is a brüsszeli makacskodás miatt nem lehet teljesíteni.
Az pedig lassan megszokottá vált, hogy az energiaárak, valamint a megállíthatatlanul növekvő infláció okait a kormányzati megszólalók az uniós központ kártevéseivel magyarázzák. Mindebből azt lehet kihámozni, hogy a kormányzati kommunikációs hadviselés gőzerővel készíti a saját táborát annak teljeskörű elfogadására, hogy legjobb, ha a brüsszeli források elmaradásával vetünk számot. Ami több mint rémes perspektíva.
ZSPB.: Konkrétan miért?
K. L.: Több okból is, egyelőre maradjunk annak a rögzítésénél, hogy az idei évi, teljességgel felfordult költségvetés, az elszabaduló infláció, valamint a kiszámíthatatlanul drága energia, a kétségbeejtően alakuló külkereskedelmi mérleg problémái külön-külön is alig megoldható helyzetet teremtettek. Együttesen pedig olyan állapotot idéznek elő, ami miatt reménytelenné válna a jövőnk az uniós források nélkül.
Mostanában aligha akadt olyan hét, amikor az inflációs folyamatokról ne tudhattunk volna meg újabb és újabb, egyre vészterhesebb részleteket, s így volt ez a héten is. Most például azt is kihámozhattuk, hogy belátható időn belül aligha számíthatunk az áremelkedések ütemének csökkenésére. Csak egyetlen példával élve: miután a mezőgazdasági termelői árak csaknem 40 százalékkal nőnek mostanában, elképzelhető, hogyan csapódik le majd mindez a jövő élelmiszeráraiban.
ZSPB.: És akkor még ott vannak az energiaárak és költségek…
K. L.: Igen, ebben az ügyben úgy látom, hogy állandósuló vészhelyzet és kapkodás kezdődött, s mind a kettőre elegendő ok lett. Érthető okokból nem lehet tudni, hogy lesz-e elég gáz és áram, azt pedig végképpen nem, hogy mennyiért. A héten napvilágot látott korlátozó intézkedések talán nem is keltettek túl nagy meglepetést, végül is lehet élni és dolgozni 18 fokos átlaghőmérséklet mellett is, majd megtanuljuk ezt is. Nagyobb kérdés most inkább az, hogy az önkormányzatok/közintézmények hogyan és miből fogják kigazdálkodni azt, hogy ezt az erősen lecsökkentett energia-fogyasztást képesek legyenek biztosítani. Erre most még senki nem tudja a választ, mindenesetre nem lepődnék meg, ha az idén nem kezdődhetne el a fűtési szezon október 15-én…
ZSPB.: Ilyen körülmények között félve kérdezem, hogy akadt jó hír egyáltalán?
K. L.: Nehezen találtam, de a kormányfő ezúttal is a segítségünkre volt. A határvadászok avatásakor tartott beszédéből megtudhattuk, hogy Magyarország határok nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül… Ilyen érzékletes hasonlatok kapcsán aztán elszabadulhat az újságírói/kommentáló fantázia. Milyen lehet Magyarország rántottaként, omlettként? És mi lehet a többi országgal? Közép-Európa például hány tojásból készíthető rántottává avanzsálhatna, ha a határokat virtuálissá tennénk, mint ahogyan ezt még néhány évtizede előszeretettel emlegettük. És hát…a klasszikus dilemma: mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? És melyik tyúk tojt már héj nélküli tojást? Súlyos kérdések ezek, érdemes avatóbeszédeket tartani…