Rettenetesen fáradtak vagyunk és nemcsak fizikailag – interjú a magyar egészségügyből

Az egészségügyi dolgozók iszonyatos nagy nyomásnak voltak kitéve az elmúlt közel másfél évben. Első körben konkrétan a bőrüket vitték a vásárra, hiszen emlékszünk, még normális védőfelszerelésük sem volt, így kellett egy olyan vírussal felvenniük a harcot, amit alig ismertünk és amire nem létezett gyógyszer. Aztán a betegszám nőtt meg, a kormány pedig a lehető legrosszabb stratégiát választotta: elüldözött 5500 embert a rendszerből. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt 3 hónap során pedig milliók beoltását kellett elvégezniük. Megkérdeztünk egy – értehető okból – neve elhallgatását kérő ápolót, hogy van most, mi a valóság a kormánypropaganda mögött.

Zsúrpubi: Orbán Viktor bejelentette, hogy 10 nap plusz szabadságot kapnak az egészségügyi dolgozók, illetve akik részt vállaltak a védekezésből. Hogy érintette ez Önöket?

Ápolónő.: November 11-én hirdették ki a vészhelyzetet, akkor még a decemberi szabadságokat ki lehetett venni. Január óta nem mehetünk szabadságra, ezt az ápolási igazgató e-mailben rendelte el, csak kivételes esetekben vehetünk ki egy-egy napot, igazgatói külön engedéllyel, nyomós indokkal, de tudok olyan esetről, amikor ezt visszavonták, a kolléganőt vissza kellett hívnunk és elsírta magát, mert annyira fáradt volt és szeretett volna a kisfiával lenni a születésnapján, de ez konkrétan senkit nem érdekelt. Most kaptunk engedélyt a szabadságolásra, de egész nyárra maximum 10 nap jár fejenként. Nekem több mint 30 napom van bent, illetve erről nincs is hivatalos közlés, mert március óta nem kaptuk kézhez az új szerződésünket. Szóval köszönjük szépen a plusz 10 napot, de nem tudom, mikor és hogyan fogjuk tudni kivenni, mert nincs annyi ember, hogy megoldjuk a helyettesítést. Ez olyan, mint a mesében az okos lány: hozott is ajándékot, meg nem is.

ZSPB.: Fáradtság, kiégés? Hol vannak a határok? Hogyan lehet ezt elviselni?

Á.: Rettenetesen fáradtak vagyunk és nemcsak fizikailag. Nekem volt már néhány éve egy burnout-om, most teljesen hasonló jeleket észlelek magamon. Sokáig nem láttam magam előtt perspektívát, nem tudtam, mikor tudunk kilépni ebből a mókuskerékből. Az első körös oltások után jöttek a második körösök, a kamaszok, nem láttam a végét, talán most látom, hogy aki már be akarta oltatni magát, az megtette. Júliusban vége lehet a nagy hajtásnak és egy picit fel tudunk lélegezni.

A gyerekek oltása lesz még kérdéses, mert őket nem tudjuk a felnőtt ellátórendszerben fogadni. Saját magamon és a kolléganőkön is azt látom, hogy bár nagyon összetartó, szeretetteljes közösség vagyunk, mégis előfordul, hogy már nem úgy szólunk egymáshoz, ahogy kellene és ez a kifáradás miatt van így. Nem is a fáradtság a legrosszabb, hanem a folyamatos készültség, a bizonytalanság. Egy egységes egészségügynek kellene lennie, de az oszd meg és uralkodj elve mindent tönkretesz, megkülönböztetéssel, bérkülönbségekkel, szabadnapok megvonásával ugrasztja a kormány egymásnak a dolgozókat.

ZSPB.: Mennyi pluszmunkával járt az oltási program végrehajtása?

Á.: Rengeteg pluszmunkával járt. Húsvét hétvégén kezdtük az oltást, aki élt és mozgott, mindenkit berendeltek. Egy oltóhely minimum 5 ember fizikai munkája: az oltóorvos, két admin, egy oltójelentő, egy felszívó asszisztens és még ezen felül a betegirányító kollégák. Több ezer embert oltottunk be a húsvéti hétvégén, több oltóhelyet üzemeltetve. Az egész egy eufórikus hangulatban telt, hiszen mindannyian hozzátettünk valamit ahhoz, hogy a járványnak végre vége legyen.

Ezt úgy tudtuk kivitelezni, hogy személyenként havi 30-40 óra túlórát vállaltunk. Amikor viszont ezeket a pluszpénzeket ki kellett fizetni, már nem voltunk ennyire boldogok, hiszen a vártnál kevesebb pénzt kaptunk és összességében nem éreztük azt a pénztárcánkon, hogy igazán el van ismerve a munkánk.

ZSPB.: Mi lenne az a kormányzati lépés, ami a megbecsülés érzését megadná?

Á.: Szeretnénk egy olyan bérrendezést, ami hosszú távú perspektívát ad. Nem sajnálom az orvosoktól, mert megérdemelnek minden fillért, de azért azt ki kell mondani, hogy az ő bérrendezésük jobban sikerült, mint az egészségügyi szakdolgozóké. Látni kell, hogy a rendszer nem fog működni nélkülük. Ezzel vonzóvá lehetne tenni ezt a pályát, ami nagyon fontos, mert nincs utánpótlás és a fiatalok ennyi pénzért nem fogják ezt a pályát választani, a mi generációnkkal nagyjából vége ennek a történetnek. Itt van ez a vírus, lehet, hogy jön még több is és az egészségügy nélkül nem fog menni, kell, hogy legyen elég ember a rendszerben és most nincsen.

Néha tényleg azt érzem, hogy a szállodai szobaasszonyoknak nagyobb a megbecsülése, mint egészségügyi dolgozóé.

ZSPB.: A rossz kormányzati kommunikáció lehet ennek oka?

Á.: Megint csak azt tudom mondani, hogy: „Oszd meg és uralkodj!” Tavasszal kaptunk bruttó 500 ezer forintot, erre olyan véleményt is kaptam már, hogy elfogadtuk a „júdáspénzt”, ezért nincs is jogunk felmondani és ha elhagyjuk a rendszert, az nettó hazaárulás.

Az egészségügyi dolgozó mint egy robot, csinálja a dolgát és kussoljon? Ha leosztom a nettó 325 ezer forintot, az nincs havi 20 ezer forint, ennyivel szúrták ki a szemünket és ennyiért dobott minket vágóhídra a kormány.

ZSPB.: Leköszönt az operatív törzs, vége a harmadik hullámnak. Ön mit gondol, mi várható a továbbiakban?

Á.: Az oltásoknak köszönhetően nyugodtabb nyarunk lesz, aki akarta, az már beoltatta magát, hogy visszatérhessünk a normális életünkhöz, a társadalmi felelősségvállalás jegyében. Amíg van lehetséges gazdaszervezet, amiben mutálódhat a vírus, addig viszont mutálódni is fog és nem lesz vége. A szakma részéről ez folyamatos kutatást igényel és remélem, hogy erre a tudomány valahogyan rá fog cáfolni. Elképzelhetőnek tartom, hogy ősszel jön egy negyedik hullám. Hogy ezt hogy fogja bírni az egészségügy, hogy hányan fognak felállni a felmondási tilalom feloldásakor, azt még lehetetlen kiszámítani, de valószínűleg még kevesebben leszünk a rendszerben. Végletekig kimerült, fáradt, kizsigerelt emberekkel vág neki az ország az őszi időszaknak. Az, hogy a harmadik hullám ennyire tragikus volt, sajnos annak is betudható, hogy bár a tudásuk legjavát adták és mindent megtettek, de a lélegeztetőgépek mellett nem volt elég orvos és ápoló, illetve sokszor teljesen más szakirányú végzettséggel kellett helytállniuk.

Nem véletlen, hogy a médiát nem engedték be ezekre az osztályokra, mert kiderült volna, hogy valójában milyen állapotok uralkodtak. Január-februárban itt a magyar Bergamo zajlott. Egész családok haltak meg, kismamák magzattal a hasukban, volt, ahol a hosszú folyosón sorban feküdtek a halottak.

A frontvonalban dolgozók és akik a hátországot próbálták tartani, egyaránt helytálltunk, de az egészségügyi dolgozók egy jó részének poszttraumás stressz szindrómája van. Olyan tragédiákat láttunk, amire soha, senki nem készített fel minket.