A fenomén, ami megrázta Amerikát

„Bármilyen bolond képes felrobbantani valamit. Bármilyen őrült tud pusztítani. Azonban látni ezeket az embereket, a tűzoltókat és a rendőröket, embereket szerte az országból, szó szerint vödrökkel, építeni. Ez emberfeletti, és éppen ez az amiért már most nyertünk, ez a fény, ez a demokrácia. Ezt nem képesek elpusztítani” – mondta Jon Stewart az ikertornyokat ért támadás után.

Az Egyesült Államok kulturális fejlődését figyelemmel követni a világ minden területén érdekes elfoglaltság. A szabad világ vezetőjének tartott ország berkein belül születtek meg olyan fogalmak, mint a televíziózás, Hollywood által a filmkészítés művészetének szélesebb körben való ismerete, ráadásul az ország a humorban is az élen járt a hidegháború során, elég csak Ronald Reagan vicceire gondolni, aki egysorosaival semmisítette meg politikai ellenfeleit.

A 90-es években az USA-ban az egekben volt az úgynevezett késő esti műsorok, a „late night show-k” számai. Olyan alakok emelkedtek ki már a 60-as évektől kezdve, mint például Dick Cavett vagy David Letterman. Ezeknek a műsoroknak egyszerű felépítése volt, a produktum a műsorvezető személyisége köré volt felépítve, illetve visszatérő motívum volt a vendégek meghívása, akik lehettek zenészek, filmrendezők, vagy akár politikusok is. Ilyenkor azonban a late nightnak nem volt célja az emberek elgondolkoztatása, puszta szórakoztatás szerepet töltötte be. De aztán 1999-ben minden megváltozott.

A zsidó fiú, aki felrázta az országot

1999-et írunk. Egyre több próbálkozás látható arra, hogy a late night stílusába valahogyan beleférjen a politikai kommentár, azonban ezek a kísérletek mind kudarcba fulladnak. A Comedy Centralon is fut egy ilyen műsor, amely a „The Daily Show” címet viseli, a műsorvezetője pedig nem más mint Craig Kilborn, egy politikai szatirista, aki azonban felkérést kap hogy vezesse a CBS-en futó „The Late Late Show”-t, amelyet éppen akkor hagyott el addigi húzóneve, Tom Snyder.

Eközben egy Jon Stewart névre hallgató úriember, aki a „The Jon Stewart Show” második évadának felvételeit fejezi be, kapva kap a lehetőségen és elhagyja az MTV-t és a Comedy Centralhoz igazol, hogy átvegye a műsor vezetését. Ezzel pedig egy új történelmi korszak kezdődik a késő esti műsorok történelmében.

Jon Stewartnak olyan történelmi eseményeket volt lehetősége végigkövetni és ezzel együtt kifigurázni, mint a 2000-es Amerikai elnökválasztás, ahol egy hónappal a választás után is bírósági csatározás folyt a két jelölt között vagy a 2001. szeptember 11-ei pusztítás. A műsor nagyban foglalkozott az országban és a világban történő eseményekkel, hírekkel, lőtt mind a két oldal felé, elfogulatlanul csinált viccet mindenből, amit annak gondolt.

Emlékezetes jelenet például, ahogy 2011-ben, Donald Trump egy vendégfogadás során villával ette a pizzáját, Stewart pedig a lehető legőszintébben küldte el Trumpot melegebb éghajlatra. Az akkor még celebbel először csak olaszul üvöltözött, aztán elővett egy szelet pizzát majd csak annyit mondott:

„Figyelj és tanulj az isten szerelmére, figyelj és tanulj!”

    „Figyelj és tanulj, Donald!”

Műsorában sok olyan ember kapott szerepet, akik később szintén műsorvezetői magasságokba emelkedtek, például John Oliver vagy Stephen Colbert. A műsorban megtalálhatóak voltak a régi late night elemei is, voltak meghívott vendégek, akikkel egy pár perces kötetlen beszélgetés volt a módi. Emlékezetes például, ahogyan Stewart egy Pulitzer-díjas újságíróval, Judith Millerrel kezdett szópárbajba interjú közben, azt állítva, hogy a 9/11-ről szóló később megcáfolt írásával hozzásegítette az országot ahhoz, hogy egy pusztító háborúba kezdjen Irakkal.

A műsorral párhuzamosan, 2005-ben kezdett el futni az úgynevezett „The Colbert Report”, amely havonta egyszer, mint egy spin-off jelleggel jelent meg a Daily Show után. Ebben Colbert egy teljes mértékben patrióta, hazaszerető ember szerepét öltötte magára, aki nárcisztikus, egoista, nem hajlandó kompromisszumokat kötni és csak a saját álláspontjában hisz. Sokan próbálták elérni, hogy Colbertet kizökkentsék karakteréből, ám amikor beidézték az Egyesült Államok Szenátusa elé egy agrokultúrális programmal kapcsolatban, akkor sem volt hajlandó egy másodpercig sem kilépni karakteréből. Műsorának talán az egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor éppen az egészségügyről tervezett beszélni, mire megjelent Barack Obama, aki átvette tőle a műsor vezetését, és ő olvasta fel Colbert szövegét, ezzel saját magát is kifigurázva.

Barack Obama és Stephen Colbert

A britből lett jenki

Jon Stewart 2015-ben elhagyta a Daily Show-t, a helyét pedig Trevor Noah vette át. A műsor azután jelentős változáson ment keresztül, azonban az alapvetés maradt ugyanaz, ami Stewart idejében. Az alapstáb viszont szétszéledt, Stephen Colbert műsora is befejeződött, ő a méltán híres „The Late Show” vezetését vállalta magára, John Oliver pedig saját műsort kapott az HBO-n. Ez a „Last Week Tonight with John Olver” címet kapta, ezzel együtt pedig szakítva a napi szintű műsorok formulájával, ami addig uralta a palettát.

John Oliver műsorában az országot érdeklő kérdésekkel foglalkozik, humorizál, ezzel együtt közben próbál edukálni és felvilágosítani is. Műsorában a legritkább esetben vannak vendégek, az egész általában két blokkból áll, egy hosszabb és egy rövidebb hírből. A műsor alig több mint fél óra általában, ezzel is könnyen fogyaszthatóvá téve azt a fiatalabb rétegek számára. Ezzel az alapvetően is folyamatosan változó stílussal szakítva ismét egy új színt hozott a késő esti szórakoztató műsorok világába.

Letterman és Cavett nyomában

Ameddig a fent említett műsorok eléggé nagy részben épültek a közéletre, addig megmaradt az a vonala a late nightnak, amit a régi időkben is láthattak az emberek a televízió képernyőjén. Talán legfőbb képviselői a Saturday Night Live című szatíra által híressé vált Jimmy Fallon, és a Carpool Karaokeből ismerősen csenghető név, James Corden.

Ezen műsorok hasonlóan épülnek fel, mint az egykori klasszisok adásai, meghívott vendégekkel, ugyan érintve politikai témákat azonban magát a közéletet nem középpontba helyezve, esetlegesen hosszú monológokkal és egyéb vicces jelenetekkel feldobva a műsort. Egy dolog köti össze Fallont és Connan-t, mind a ketten azt viszik tovább, amit anno a nagyok, erre pedig a mai napig sokan kíváncsiak.

James Corden, a méltán híres Late Late Show vezetője.

Late Night Magyarországon

Magyarországra ez a stílus sosem tört be igazán. Ameddig az Egyesült Államokban és ezzel együtt a világ többi részén szinte azonnal véleményvezérré váltak az ilyen televíziós celebritások, addig itthon egyetlen egy darab próbálkozás volt a honosításra, az pedig a Comedy Centralon futó, egy évadot megérő „Heti Dörgés Villám Gézával” című harmatgyenge próbálkozás volt, ami a John Oliver formulát próbálta másolni, sikertelenül.

Maga a műsor sótlan volt, az emberek pedig szó szerint visszasírták a Family Guy és South Park ismétléseket. Természetesen politikai szatíra mindig is volt és lesz is itthon, sajnos azonban ez a formája teljes mértékben elbukott Villám Géza, az egykori rádiós kezei alatt.

                                                       Az egy évadot megélt műsor promóanyaga.

Társadalmi szerep

Az ilyen műsorok mindig is rendelkeztek egy valamilyen szintű tanító jelleggel, hiszen kritikus gondolkozásra nevelték a fiatalabb generációkat. Erre talán Jon Stewart volt először képes, aki a műsorával megragadta az amerikai fiatalok figyelmét és megmutatta nekik, hogy miért is kell azzal foglalkozni, hogy mégis ki vezeti az országot, hogy éppen milyen döntést hoz a törvényhozó hatalom, vagy akár azt, hogy hogyan is kell enni a pizzát helyesen.

A felépítése egyszerű volt, sosem volt több egy ilyen műsor sem egy órával, ezzel pedig nem kellett annyi ideig lekötni a nézőt, mindig éppen annyit mondtak az ilyen műsorok amennyit kell, egy szóval sem többet és egy szóval sem kevesebbet. Ezért tekinthetők fontosnak és meghatározónak, hiszen egyszerre lehet rajtuk jóízűen nevetni, okulni belőlük, kultúrát fogyasztani általuk és legfőképpen erőt meríteni, ha éppen egy olyan esemény rázza meg a világot, mint az ikertornyok elleni támadás. Hasonló nemzeti tragédiákra pedig itthon is van példa. Reménykedhetünk benne, hogy ez a stílus végül megveti valahogy a lábát itthon, ezzel forradalmasítva a magyar médiakultúrát.