Nagyon súlyos következményei lehetnek a gyermekkorban elszenvedett traumáknak
Bruce D. Perry neves amerikai gyermekpszichiáter súlyosan traumatizált gyerekekkel foglalkozik. Magyarul is megjelent könyve, A ketrecbe zárt fiú megtörtént eseteken keresztül mutatja be, hogy milyen módokon traumatizálódhat egy kisgyermek, milyen hatása van a gyermekkorban elszenvedett traumáknak, és bár sok esetben ezek valóban helyrehozhatatlan károkkal járnak, arról is szól a könyv, hogy hogyan tudjuk ezeket a gyerekeket segíteni abban, hogy legalább mérsékeljük ezeket a károkat.
A hároméves Sandy édesanyját megerőszakolták, majd megölték. A kislány torkát is átvágták, majd magára hagyták, hiszen azt hitték, meghalt. De nem halt meg. Ezután órákig bolyongott az üres lakásban halott anyja mellett, majd nevelőszülőtől neveszülőig dobálták, miközben a gyilkosok vérdíjat tűztek ki a fejére, az állam pedig azt kívánta tőle, hogy alig egy évvel később tanúskodjon az ügyben. Ekkor jutott eszébe valakinek, hogy a kislánynak segítség kell, így került Perryhez, akinek segítségével a kislány ma már felnőtt és segítő tevékenységet végez.
Leon, a fiatal fiú hidegvérrel megölt két tinédzser lányt, majd később sem mutatott semmiféle megbánást. Perry doktor az esetét részletesen kivizsgálva megállapította, hogy a fiú gyermekkorában súlyos traumát szenvedett el. Az anyja szinte mindennap magára hagyta, testi és lelki szükségleteit nem elégítette ki, ez vezetett oda, hogy nem egészen 20 évvel később a fiú gyilkolt, de fel sem fogta, hogy tettével milyen fájdalmat okozott másoknak.
A davidiánus szekta egyike azon vallási közösségeknek, ahol a vallási vezetőt fanatikusan követték a hívek, aki megfélemlítette őket, ugyanakkor volt egyfajta apokalipszistől való félelmük is. A szektán a hatóságok rajtaütöttek, többen meghaltak, az épület kigyulladt. Innen mentettek ki egy csapatnyi gyereket, akiknek szülei és társai meghaltak, tudásuk a szabad világról nem volt, egész életüket a szektában élték le. Perry és csapata azon dolgozott, hogy ezeket a gyerekeket integrálhassák a társadalomba.
Ezen kívül még kilenc különböző történeten keresztül meséli el a gyermekpszichiáter, hogy milyen következményei lehetnek a gyermekkorban elszenvedett traumáknak. Attól is függnek a következmények, hogy mely életkorban történt az esemény. Ha kisgyermekkorban történik valakivel szexuális jellegű trauma, amikor még nem tudott beszélni, súlyos szorongás, a társas kapcsolatok kerülése, az intim helyzetek elutasítása lehet a következmény, míg ha később, úgy kifejezetten a molesztálásra emlékeztető helyzetek és személyek fognak benne szorongást kiváltani, illetve ekkor kapcsolódik ehhez szégyen és bűntudat is.
A traumát elszenvedett gyermek agya nem megfelelően fejlődik. Ha a terror tartósan jelen van egy kisgyermek életében, vagy ha súlyos trauma éri, az agyban krónikus változások zajlanak le. Az ilyen ember később is impulzívabb, figyelmetlenebb, agresszívebb lehet – az író úgy magyarázza ezt, hogy az agy kisgyermekkorban belülről kifelé fejlődik és a trauma ezt a fejlődést megakasztja, eltéríti. Ennek különböző megjelenési formái és mértékei lehetnek, de a végeredmény ugyanaz: egy nehézségekkel küzdő ember, aki önmagának, a családnak, az ellátórendszernek, a társadalomnak terhes, nehézségeket okoz. Nemcsak a háborús veteránok szenvednek poszttraumás stressz szindrómában (PTSD).
Miért lenne fontos, hogy Magyarországon nagyobb figyelmet fordítsunk erre a könyvre? Nos, nincsenek – nem is lehetnek – pontos statisztikák, de hogy Magyarországon millió és millió traumatizált gyermekből lett felnőtt él, az teljesen bizonyos. A világháborúkat átélt időseink. A padlássöprések, a kitelepítések, a konstans félelem, az elhurcolások, a besúgások szem- és fültanúi. A családon belüli erőszak apró áldozatai – még akkor is, ha „csak” tanúi voltak szüleik veszekedésének. Mind-mind ezekkel a terhekkel élnek, így alapítottak családot, továbbhurcolva és továbbadva a traumáikat. Inkább az a kérdés, van-e olyan ember az országban, aki ebben egyáltalán nem érintett és mentes mindenféle traumától.
Bruce D. Perry rávilágít, hogy bizonyos gyermekkori élmények, mint az élelmezési és lakhatási bizonytalanság, a szegénységgel kapcsolatos stresszhelyzetek és a faji vagy kulturális kirekesztés pontosan ugyanolyan következményekkel járnak, mint a szélsőségesen traumatikus események. Ugyanakkor Perry még egy nagyon fontos dolgot említ:
„A kutatások rendre arra az eredményre jutnak, hogy az olyan, látszólag tisztán szervi problémák, mint a szívbetegség, az elhízás és a rák nagyobb valószínűséggel alakulnak ki traumatizált gyermekkort követően.”
Ezt semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen ezen betegségek a vezető halálokok közé tartoznak és ezek szerint az, hogy ilyen sok ember szenved elhízásban, szív- és érrendszeri betegségekben és daganatos megbetegedésekben, egyenes következménye lehet a gyermekkorban elszenvedett traumáknak. De talán mondanunk sem kell, hogy az öngyilkosságban és az alkoholizmusban is az élen járunk.
Kormányzati szinten rengeteget lehetne tenni egyrészt a mai felnőttekért, akik egykor traumatizált gyerekek voltak: TB-re elérhető pszichológusokkal, a mentális betegségekre való felhívásokkal, hogy ez ne egy stigmatizált embertömeget lássunk, hanem egyéneket, akiknek segítségre van szükségük. A gyermekvédelmi ellátórendszer megerősítésével és a gyermekvédelmi szakemberek és pedagógusok javadalmazásának emelésével elérni, hogy több szakember legyen a rendszerben, az Isztambuli Egyezmény és a New York-i gyermekvédelmi egyezmény ratifikálásával, az oktatásra fordított pénz emelésével.
Bruce D. Perry nem hagy válasz nélkül azt illetően sem, hogy hogyan lehet a lelki és érzelmi károkat mérsékelni. Elcsépelten hangzik, de egyetlen módon: rengeteg szeretettel, érzelmi támogatással, bátorítással. A traumát átélt gyerekek bármely életkorban csakis így gyógyíthatók. És mivel mind azok vagyunk ebben az országban, nagyon sok szeretetre lenne szükségünk, nem gyűlölködésre és feszültségkeltésre.