Hogyan kezeli a bevándorlást Hollandia?
Könyv jelent meg az integráció sikereiről és buktatóiról egy nyugat-európai országban.
A bevándorlás következményeiről és az integrációról viszonylag egyoldalú képet kaphat az a magyar állampolgár, aki a közmédiából próbál informálódni: jószerivel rettenetes állapotú, borzalmas közbiztonságú negyedek fotóit, az utcán lézengő, züllött, munkanélküli emberek sokaságát tudja csak elképzelni egy átlag magyar. Pedig a bevándorlás következményei és annak kezelési módjai ennél sokkal többféle arcot mutatnak, hiszen rengeteg múlik azon, hogy miként, milyen eszközökkel próbálja az állam a beilleszkedést segíteni, előmozdítani. Ez a folyamat tele van sok kudarcos próbálkozással, sikertelenséggel is, de egy következetes integrációs szociálpolitika rengeteget segíthet a más kultúrából érkező, más vallású emberek beilleszkedésében. Többek között erről is szól Bérczes Tibor Nem kell félnetek jó lesz című kötete, amely az Osris Kiadó gondozásában jelent meg és a hollandiai bevándorlás és integráció kérdéskörét mutatja be.
Nyomasztó egybeesés, hogy miközben Bérczes Tibor kötetét olvastam kirobbant egy háború Ukrajnában és egyszeriben a menekültek sorsa, a bevándorlás kezelése a mindennapok legfontosabb problémájává vált. Még Magyarország és egész Európa előtt áll a nagy megmérettetés, hogy az újabb migrációs hullámot hogyan tudja a lehető leghatékonyabban kezelni. Sikerül-e a korábbi hibákból tanulni és a nagyon sokrétű, a normális lakhatási, szociális szükségletek biztosításán túl egy fenntartható együttélési stratégiát kidolgozni az országoknak?
Magyarországon most különösen nagy a teher, hiszen egy háborús ország szomszédjaként számtalan nehézséggel kell megküzdenie. A holland társadalom bevándorlásra adott reakciói, megoldási módozatai azonban segítségül szolgálhatnak egy ilyen válságos helyzetben is, jóllehet az említett nyugat-európai ország egészen eltérő történelmi múlttal rendelkezik és a jóléti társadalom migrációra adott válaszai is különbözőek egy kelet-európai ország lehetőségeitől. Hollandiában ugyanis a befogadásnak hagyománya van: egyfelől morális kötelességnek tartják, hiszen az ország történeleme során számtalanszor menedéket nyújtott azoknak, akiket hazájukban világnézeti, politikai vagy egyéb okokból üldöztek. Lehettek a bevándorlók 1956-os menekültek, vagy a Pinochet-rendszer által üldözöttek, chileiek, vagy az iszlám forradalommal szemben álló iráni másként gondolkodók is, de érkezhettek a balkáni háború miatt is Hollandiába.
Bérczes Tibor kötetében azonban azokra a bevándorlócsoportokra fókuszál, akik az átlagnál jóval többen küszködnek beilleszkedési nehézségekkel, vagyis a török és marokkói Hollandiában élő közösségek helyzetébe enged betekintést a szerző, akik a két legnagyobb hollandiai bevándorlócsoportot alkotják. A marokkói és a török bevándorlók esetében közös tényező a mohamedán vallás, aminek azonban más-más közösségformáló szerepe van a két nép életében.
A holland társadalom egy ideig úgy gondolta, hogy az integráció egy olyan organikus folyamat, ami sikerre van ítélve, azonban az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, hogy sokkal hatékonyabbak a beilleszkedést célzó kurzusokon való részvétel ösztönzése számtalan szociális intézkedéssel párhuzamosan. Mindez azonban kellően megosztotta a holland társadalmat és felerősödött a bevándorlásellenes integrációs politikát is támogató választók csoportja is. Mégis Hollandia lett az első olyan ország, ahol 2015-ben bekerült a parlamentbe egy allochton párt.
Az említett kötetben elsősorban a marokkói származású bevándorlók beilleszkedési problémáiról olvashatunk, akiknek helyzetét különösen megnehezítette az, hogy elsősorban egy tradicionálisan falusi társadalomból kellett egy szekuralizált európai kultúrába beilleszkedniük. A Hollandiában élő marokkóiak között különbséget kell tenni aszerint is, hogy arabok vagy berberek. Más-más életforma, kulturális szokások jellemzik a két népcsoportot.
A kötetben holland önkormányzati tisztségviselőkkel és sikeresen integrálódott marokkóiakkal is találunk interjúkat, melyeken keresztül betekintést nyerhetünk többek között abba is, hogy miként tudták elfogadtatni a marokkói családokkal az iskola fontosságát és az önkéntes munka szerepét és súlyát egy társadalom életében. Mindehhez azonban szociális bérlakásprogram igénybevételének lehetőségét is felkínálta az állam és megpróbálták lebontani a legszegényebb rétegek koncentrálódását egy-egy városnegyedben azért, hogy heterogénebb legyen a lakosság összetétele.
A kulturális különbségek sokszor áthidalhatatlannak hitt nehézségein kívül a kötetben a holland társadalom integrációs sikereiről is olvashatunk. Mindenkinek hasznos olvasmány lehet Bérczes Tibor kötete, aki szeretne reális képet kapni arról, hogy milyen kérdések, problémák övezik az eltérő kulturális gyökerekkel rendelkező népek együttélését.