Kéri László: A magyar lakosság havonta kétszáz milliárdnyi vagyonvesztést szenved el
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét.
Zsúrpubi: Mintegy két hete a nagyszabású ünnepség körüli viták árnyékában készülődhetünk a nagy nemzeti ünnepre.
Kéri László: Igen, s a vitákat végül is az Égiek oldották meg. Egyelőre. Elmaradtak ugyan az ilyenkor megszokott nagyszabású rendezvények. Nem érdemes utólag vitatni, hogy ennyire kiszámíthatatlan, s napközben többször is visszatérő viharok fenyegetése közepette valóban óriási kockázatot jelentett volna, ha megtartják a milliós tömeget megmozgató tűzijátékot. Azzal pedig pillanatnyilag nem tudunk mit kezdeni, hogy lehetséges-e egy ilyen kitüntettet ünnepnapot egy héttel elhalasztva, hasonló mélységű pátosszal pótolni. Meglátjuk. A múlt heti hírek között újból és újból a gazdasági helyzetünk alakulását leginkább jelző adatok szokták a legnagyobb figyelmet kiérdemelni. Ezúttal például a legújabb GDP-eredmények közlése adhatott okot kimerítőbb eszmecserékre. Első hallásra ugyanis hallatlanul jó hírnek tűnik, hogy az év második negyedévében 6,5 százalékkal nőtt a magyar gazdaság teljesítménye a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Viszont az imponáló adatok mögötti tendenciák sokkal inkább az egyszeri hatásokkal magyarázzák ezt a sikert, és már a közeljövőre nézve inkább a lassulás és a várható recesszió mutatnak erősebb és veszélyesebb realitást.
ZSPB.: Mire gondolsz?
K.L.: A sok-sok közismert adatot nem ismételgetve, ezúttal csak egyetlen összefüggést emelnék ki. Az egyik gazdasági portálon például kiszámolták, hogy a magyar lakosság havonta legalább kétszáz milliárdnyi vagyonvesztést szenved el a megtakarításaiból inflációs veszteségként. Ezt a problémát egyelőre százezrek úgy érzékelik, mint az ő személyes életükben nehezen megoldható feladványt, s nem feltétlenül úgy, mint valami általános rendszerproblémát. Nem kell azonban különösebb jóstehetség annak előre jelzéséhez, hogy a mindennapos áremelkedések-teremtette rossz közérzethez előbb-utóbb társulni fog még az a negatív élmény is, hogy a nehezen megspórolt megtakarításaid is egyre kevesebbet érnek.
ZSPB.: Ezek szerint a pillanatnyi ünnepi hangulat helyét megint elfoglalhatják a korábbról is jól ismert gondjaink.
K.L.: Hogyne, s ezekre az elmúlt héten több példát is találhattunk. A pedagógus szakszervezetek vezetői nem győzik például folyamatosan adni azokat a vészjelzéseket, miszerint a szaktanárokból olyan mértékű hiány lett, aminek következtében az oktatás elemi színvonala került veszélybe. Megdöbbentő számokról beszélnek, s néhány héten belül családok megszámlálhatatlan tömege fog szembesülni azzal, amiről egyelőre csak a szószólók segélykiáltásait lehet hallani. A másik, függőben lévő ügyről már korábban is megemlékeztünk. A héten igyekeztek módosítani az erdők kivágásának szomorú veszélyével fenyegető rendelkezésein. A módosításokat az érintettek egyelőre homlokegyeset ellentétes módon értelmezik. S azért is érdemes mindezt szóbahoznunk, mert az elmúlt hónapokban mind gyakoribbak a nem kellően előkészített, végigondolatlan intézkedések. Kezdve a kata kinyírástól a rezsiszámítási szabályokig, egyre szaporodnak az olyan kormányzati döntések, amelyek egyetlen „haszna” legfeljebb az, hogy hatalmas tömegek figyelmét lehet velük egy ideig lekötni. Anélkül, hogy bármi megoldódna az adott ügyben. Ha jól érzékelem, akkor hasonlóan széleskörű disputa kezdődött el a lakossági napelem-telepítések kapcsán is. Ami annyiban érthető, hogy az egekbe szökő energiaárak tükrében robbanásszerűen növekszik az érdeklődés. Az viszont kevésbé érthető, hogy az elmúlt tíz év során miért nem sikerült ebben a kérdésben is megfelelő szintű, érthető és követhető szabályokat teremteni.
ZSPB.: A jó hír?
K.L.: Ezúttal tucatnyi jó hírből válogathatnánk. Talán a kormányzat számtalanszor hangoztatott családbarátságát lehetne leginkább kiemelni azzal a gesztussal, hogy a mai Magyarországon már 24 évesen is lehetséges fontos országba akkreditált, meglehetősen fontos beosztású diplomatává válni. Nem kell hozzá sem hosszadalmas szakmai előélet, sem egyéb gyakorlat, elég az is, ha az ember megfelelően ismert család sarjaként van a legjobb helyen, a lehető legjobbkor.