„Szerte nézett, ’s nem lelé/Honját a’ hazában…”- egy himnuszéneklés margójára
Ajsa Luna Szent István napi performanszával kapcsolatban az elmúlt napokban számtalan vele szemben megfogalmazott kritika és mellette való kiállás látott napvilágot. Volt néhány meglepő is, de szerintünk egy szempont valahogy mindegyikből kimaradt.
Az elmúlt napokban Kompországban egyik és másik oldal is megszólalt az énekesnő botrányosra sikerült augusztus 20-i előadásával kapcsolatban. Ajsa Luna ugyanis a Szent István-napi állami rendezvénysorozat Műegyetem rakparti állomásán a színpadon ülve és cigarettázva énekelte el, illetve illesztette bele egyik számába a magyar Himnuszt. Ezt sokan kritizálták, a nem mindennapi előadást igazi verbális megkövezés követte. Ilyen volt például a polgárpukkasztó megnyilatkozásairól hírhedtté vált Nagy Feró kritikája, aki provokációnak titulálta az énekesnő előadását, mintha a Nemzet Csótányának egész eddigi - a Fidesz-kormányzáson kívül eső - élete nem a megbotránkoztatásról szólt volna. Az Edda frontembere, Pataki Attila pedig egyenesen azt nyilatkozta, hogy az énekesnő ezt „Szaúd-Arábiában nem merte volna megtenni, mert ott másnap lefejeznék az embert, ha ilyet csinálna.”
Erről Ady egyik utolsó versének sorai jutottak eszembe:
Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön, Ki, íme, száguldani akar.
Annak, hogy egy énekes a saját stílusának megfelelően a dalába beilleszti a magyar himnuszt vagy annak, hogy egy művészi performansz elemeként Kölcsey Himnuszát ülve, cigarettával kezében énekli el egy előadó, vagy akár egy léggömbből fejjel lefelé lógva, megítélésem szerint az alkotói szabadság tárgykörébe tartozik.
Egy valami azonban sokaknak elkerülte a figyelmét: Ajsa Luna produkciójával nem az a baj, hogy feszegeti a művészi szabadság határait, hanem valami egészen más, mégpedig az, hogy gyalázatosan disszonánsan, illetve hamisan, egy „énekesnőhöz” méltatlanul énekelt el egy dalt. Ha egy énekesnő nem szándékosság által vezérelve ennyire disszonánsan ad elő bármit (és itt a bármin van a hangsúly), az művészi mivoltát kérdőjelezi meg, nem a hazafiságát. Magyarország és a himnusz, de bármilyen dal többet érdemel. Nyilván nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a merénylet éppen nemzeti imádságunkkal történt, de mi most inkább azért imádkozunk, hogy az előadónak csak valamiért elment a hangja, esetleg csak ifjúkora és a rutintalansága miatt énekelte ennyire rosszul az ominózus részt az egyébként Fonogram-díjas énekesnő. Az viszont biztos, hogy emiatt valakit nem kell megkövezni, verbálisan sem. Mert az egy normális országban nem fordulhatna elő lehet, hogy egy ilyen - meglehetősen nagy - hiba után egy húsz éves magyar lány a hatalom embereinek célpontjává, közellenséggé válik, s ő csak szerte néz, s nem lelé honját a hazában…
