125 éve halt meg minden idők egyik legnagyobb filozófusa, Friedrich Nietzsche
Éppen százhuszonöt év telt el azóta, hogy Friedrich Nietzsche (1844-1900) a modern filozófia egyik legnagyobb hatású mestere itt hagyta a földi világot. Noha életműve máig vitákat gerjeszt, azt ma már nehéz tagadni, hogy óriási hatása volt a múlt század művészeire, s gondolkodóira is. Nietzsche egyedülálló, mindaddig ismeretlen hangot ütött meg az általa csak vidámnak titulált tudományban.
A klasszika-filológusként indult gondolkodó a magány és a testi szenvedés poklában ért fel a legnagyobb szellemi magasságokba, a szenvedés nemhogy nem törte meg lendületét, hanem épp ellenkezőleg: könyveiben feltárta a modern ember erkölcsi válságát és annak feloldását. „Isten halott” – írta, amely arról szólt, amit az akkori emberek még nem érthettek, de a ma ember igenis ért, miszerint a régi világképek- amikor az egyházak és a vallásos gondolkodás még az emberek mindennapi életében, hétköznapi döntéseiben, minden percében, színterén és részletében benne volt - összeomlottak, az európai ember új értékek keresésére indult, hátra hagyva az addigiakat.
Nietzsche prófétaként írt, mert az is volt. Az Imígyen szóla Zarathustra című művében az ember önmeghaladásának lehetőségét hirdette meg. Az „ember feletti ember”, a „hatalom akarása”, vagy a „mindenség örök visszatérése” fogalmai máig újraértelmezésre és sokszor igaza belátásra késztetik az embert.
Nietzsche szellemi tájképei a filozófia, költészet és lázadás közös gyökeréig hatnak vissza, az őstudáshoz. Megteremtette a gondolkodás művészetét. Hatása túlmutat saját tudományán: zeneszerzőket, írókat, festőket ihletett, sőt politikai mozgalmak is kisajátították, gyakran szándékosan félreértelmezve üzenetét. Ő maga azonban mindig a szabadság és az alkotás, teremtés világát magasztalta: azt, aki szembe mer nézni a káosszal, és a semmiből tud új világot építeni. Szavai ma is azt üzenik: a legnagyobb bátorság nem mások követése, hanem önmagunk túllépése. 125 éve ezen a napon ment el…