Amikor a jogállam hóhérai jogállamért kiáltanak
Van valami szánalmas és nevetséges abban, amikor egy bukott önkényuralmi rendszer parlamentben rekedt maradványai egyszer csak a jogállam patyolattiszta lovagjaiként kezdenek felszólalni. Azok, akik tizenhat éven át gyalázatos módon bontották le a magyar alkotmányosság tartóoszlopait, most alkotmányos válsággal riogatnak, mert a demokratikus felhatalmazással megválasztott új kormány végre hozzá akar nyúlni ahhoz a közjogi aknamezőhöz, amelyet Orbán Viktor rendszere hagyott maga után.
A panasz tárgya: az új az Orbánéknak kedvező választási játékszabályok ellenére elsöprő többséget szerző demokratikus erő le akarja cserélni azokat a közjogi tisztségekbe beültetett intézményi vezetőket, alkotmánybírákat, ügyészségi és igazságszolgáltatási bábokat, akiket az Orbán-rendszer nem a függetlenség, hanem a politikai lojalitás szellemében pottyantott be hosszú évekre a hatalom bástyáiba. A köztársasági elnököt, aki nem a nemzet egységét, hanem az orbáni hatalmi gépezet akaratát testesítette meg. Azokat az alkotmánybírákat, akiknek kinevezése mögött nem az alkotmányos tekintély, hanem a pártállami bizalom volt a döntő szempont. Azokat az ügyészségi és bírósági vezetőket, akiknek pozíciója nem a köztársaság védelmének garanciája volt, hanem az Orbán utáni korszakra előre beépített politikai védmű. Mindezt ráadásul nem váratlanul, hanem teljes felhatalmazással, hiszen már a választási kampányban kimondták kerekperec, aki rájuk szavaz, az erre is szavaz.
És most Orbán emberei beszélnek féltett alkotmányos elvekről. Azok, akik a hatalmi ágak elválasztását díszletnek, a jogállamot kulisszának, a demokratikus intézményeket pedig zsákmánynak tekintették. Akik a magyar közjogi rendszert nem szolgálták, hanem megerőszakolták. Akiknek az alkotmányosság addig volt fontos, amíg az ő hatalmukat betonozta be, de azonnal veszélybe kerül, amint a demokratikus többség vissza akarja venni az államot a pártállami megszállás alól.
„A köztársasági elnök és más független alkotmányos szervek vezetőinek tervezett elmozdítása alkotmányos válsághelyzetet idézhet elő, egyben alapvető alkotmányos elvek sérelmével fenyeget.” – írja az egyik képviselőjük.
Ez nagyjából olyan, mintha a nyilasterror bukása után Szálasi Ferenc hívei a jogfolytonosság nevében tiltakoztak volna a „nemzetvezető” és az önkény által kinevezett bűntársai elmozdítása ellen. Mintha a gyújtogató kérné számon a tűzoltón, hogy miért rúgta be az ajtót. Az orbáni rendszer kiszolgálói ma pontosan ezt teszik: az általuk kiüresített jogállam maradék tekintélyével próbálják védeni a saját túlélésüket.
Vagy vegyük a másik történelmi képet. Képzeljük el, hogy 1989-ben a szovjet szuronyok árnyékában négy évtizedig hatalomban tartott elvtársak kérték volna számon a demokratikus ellenzéken a hatalmi ágak szétválasztását. Hogy azok oktatták volna ki az új köztársaságot alkotmányos mértéktartásból, akik addig pártközpontból irányították a bíróságot, az ügyészséget, a sajtót, az iskolát és az államot. Ez nem csupán nevetséges, de dühítő is lett volna. Történelmileg abszurd. Erkölcsileg elviselhetetlen. Most mégis ugyanez történik, csak XXI. századi díszletek között, parlamenti pulpitus mögül, sértett fideszes és a semmilyen valós társadalmi támogatottsággal rendelkező „kádéenpés” nyilatkozatok formájában.
Sose felejtsük el, hogy az Orbán-rendszer nem egyszerűen kormányzott, hanem megszállta az államot. A közintézményeket pártpolitikai előretolt helyőrségekké alakította. A közhatalmat és a nemzeti vagyont magánbirtokként kezelte. A független intézmények élére politikailag kipróbált, hűségükért jutalmazott, politikai zsákmányszerzőket ültetett, akik mindenben kiszolgálták a "kedves vezetőt". .
Csakhogy a jogállam nem lehet az önkény menedékháza! Az alkotmányosság nem jelentheti azt, hogy egy demokratikusan leváltott rezsim még éveken át fogva tarthatja az államot a közjogi tisztségekbe bebetonozott emberein keresztül!
A valódi kérdés nem az, hogy az új demokratikus többség hozzányúlhat-e ehhez az örökséghez. Hanem az, hogy miként teheti ezt úgy, hogy közben ne ismételje meg azokat a bűnöket, amelyek ellen fellép. A válasz világos: nyilvánosan, törvényesen, indokoltan, elszámoltatható módon. De meg kell tennie. Mert rendszerváltást nem lehet úgy végrehajtani, hogy közben érintetlenül hagyjuk a leváltott rendszer mélyállami zárványait.
A fideszes utóvéd pedig jobban tenné, ha nem kiabálna, hanem szembenézne azzal, amit a hazánkkal tett! Ne alkotmányos válságról beszéljen, hanem arról a politikai és erkölcsi válságról, amelybe Magyarországot taszította! Ne az új többség demokratikus felhatalmazását kérdőjelezze meg, hanem magyarázza el, miért hitte, hogy egy választási vereség után is joga van a háttérből tovább kormányozni az országot!
A bukott rendszer itt maradt képviselői jobban tennék, ha visszafognák a sértett jogállami szónoklatokat. Örüljenek, hogy Magyar Péter és a demokratikus többség a választási keretek között tartotta a rendszerváltást. Mert ha a választások előtt is érezhető forradalmi indulat söpörte volna el őket, akkor ma aligha azon vitatkoznának, hány fideszes ülhet még a parlamentben, hány Orbán-kegyenc kapaszkodhat még közjogi székébe, és ki maradhat még pozícióban a bukott hatalom romjai között. Fel kellene fogni végre: az elkövetett bűnök és bűncselekmények miatt sokuknak nem a mandátuma, hanem a szabadsága a tét...
Ezért a helyes arányérzék ma nem az, hogy a jogállam hóhérai oktatják ki a rendszerváltókat demokráciából és alkotmányosságból, hanem, ha hálát adnak annak, hogy jogi keretek között számolja fel az új elsöprő többséggel felhatalmazott hatalom a rezsim maradványait. Örüljenek annak, hogy a magyarok közös becsületbeli ügyként nem állnak bosszút az elmúlt 16 év sérelmeiért, hanem csak a kormányon keresztül veszik kezükbe a közös ügyeiket: a magyar köztársaságot! És végül jobban teszik, ha halkan tudomásul veszik: Vége van!