Ennek az Orbán-maffia biztosan nem fog tapsolni: A visszaszerzett vagyonokból építenék a jövőt!
A sokezer milliárd forintnyi „közpénzjellegét elvesztő” nemzeti vagyonból összeharácsolt magánvagyonok sorsa lehet a következő évek egyik legfontosabb politikai és gazdaságpolitikai kérdése. Egy a szerkesztőségünkhöz eljutatott koncepció szerint a – az Orbán-maffia által az elmúlt másfél évtizedben szisztematikusan kijátszott – visszaszerezni kívánt vagyonokból nem egyszeri költségvetési bevételt, hanem Magyarország első valódi szuverén jövőtőke-alapját kellene létrehozni: olyan intézményt, amely nem elkölt, hanem befektet, nem múltbeli sérelmeket konzervál, hanem évi százmilliárdos nagyságrendű forrást teremthet innovációra, oktatási és egészségügyi fejlesztésekre, illetve hazánk technológiai felzárkóztatására.
A Dr. Vértesy László, Nagy-Pál Levente, illetve Katona József által jegyzett javaslat abból indul ki, hogy a magyar politika egyik legnagyobb gyarlósága mindig ugyanaz: ha valahol egyszerre sok pénz jelenik meg, azt azonnal elköltik. Jellemzően költségvetési lyukak, hiány betömködésére, kampányígéretre, presztízsberuházásra, tűzoltásra. A következő években azonban előállhat egy olyan helyzet, amelyben ez a hungarikumként is definiálható hagyomány nem egyszerűen rossz, hanem újabb történelmi bűn lehetne.
Vértesy a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Tanszékét vezeti, emellett más egyetemeken is oktat. A tapasztalt gazdasági és jogi szakember kutatási területe a közgazdasági, közpénzügyek, államivagyongazdálkodási területen otthonosan mozog. 2017 és 2020 között a Civitas Intézet Zrt. alapító vezérigazgatójaként dolgozott, ahol főként szakpolitikai és közéleti elemzések, stratégiai kutatások és intézményfejlesztési projektek irányításában vett részt. Ennek részeként jelent meg a Transparency Internationallel közösen a Fekete könyv című kiadvány, amely 2010-2018 közötti korrupciós és klientúraépítési ügyeit rendszerezte és foglalta össze. A tomboló Orbán-maffia időszakában egy ilyen kiadvány megjelentetése felért egy egzisztenciális öngyilkossággal. Így nem meglepő, hogy a 2018-as választást követően az Orbán-maffia szinte teljes mértékben ellehetetlenítette a gazdasági szakembert, politikai célponttá vált. 2022-ben kiderült, hogy a Pegasus-megfigyelési ügy egyik érintettje volt. A szóbeszéd szerint Orbán Balázs személyes bosszúja állt Vértesy kinyírása mögött. Az sem lehet véletlen, hogy a sajtóban megjelent információk szerint a Fővárosi Választási Bizottság tagjaként is tevékenykedő szakember orbáni megfigyelésének időszaka hogyhogynem éppen egybeesett a 2018-as országgyűlési választási kampánnyal is.
Vértesyit a mostani javaslat társszerzője, Nagypál Levente követte anno a Civitas Intézet vezérigazgatói székében, akinek vezetése alatt – bármekkora őrültségnek is hangzik – minden korábbi megfélemlítés ellenére megjelent a Fekete Könyv második része is. A második kötet szerzői között találjuk a közgazdasági Nobel-díjas Daron Acemoğlu török származású amerikai közgazdászt, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzorát, illetve a CEU-alapító Teplán Istvánt is. Így nem véletlen, hogy a korrupciós kiadvány második részének megjelenése után Nagypált brüsszeli Soros-ügynökként azonosította a karaktergyilkos orbáni propaganda.
Amennyiben a politikai fordulat után jelentős, közvagyon eredetű vagyonelemek kerülnek ismét közösségi kontroll alá, Magyarország nem pusztán jogi és politikai elszámoltatási kérdés előtt áll majd. A valódi dilemma az lesz, hogy a visszaszerzett vagyonból egyszeri költségvetési bevétel, vagy tartós nemzeti tőét kovácsol-e a kormány. Magyarán: betömünk vele néhány lyukat, vagy végre létrehozunk egy olyan intézményt, amely nem négyéves ciklusokban, hanem nemzedékeken átívelő programokban gondolkodik.
Katona József szintén okleveles közgazda, valamint jogi szakokleveles közgazdász. Korábban a Budapest Alapkezelő ügyvezető igazgató-helyetteseként dolgozott, valamint a CIB Alapkezelő és a Raiffeisen Alapkezelő igazgatótanácsának tagja volt. Ezt követően a Budapest Bank ügyvezetőjeként, valamint a CIB Bank és a Raiffeisen Bank vezérigazgatóhelyetteseként szerzett meghatározó banki vezetői tapasztalatot. Korábban a BGE-n, jelenleg a jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetemen oktat vállalati pénzügyeket és banki ismereteket.
A hármuk által jegyzett Nemzeti Innovációs és Jövőtőke Alap koncepciója a magyar közegben szokatlanul európai megoldást javasol a majdan visszaszerzett pénzek felhasználására. A Szabad Piac Alapítvány megrendelésére készül javaslat lényege, hogy a részben visszaszerzett, részben újrastrukturált állami eredetű vagyonelemek — stratégiai részvénycsomagok, alapítványi vagyonok, magántőkealap-részesedések, egyes állami holdingeszközök — ne olvadjanak be az államháztartásba. Ne váljanak politikai zsákmánnyá, ne legyenek újraelosztási alapanyaggá, és főként ne tűnjenek el ugyanabban a költségvetési fekete lyukban, amely évtizedek óta elnyeli a magyar modernizáció lehetőségeit.
A modell szakít a 90-es évek óta kialakult rossza gazdaságpolitikai gyakorlattal, ehelyett egy professzionálisan kezelt, átlátható, politikai ciklusoktól részben független szuverén vagyonalapot javasol. Olyan intézményt, amelynek alaptőkéjét nem lehet felélni, csak a hozam egy meghatározott részét lehet fejlesztési célokra fordítani. Ez első hallásra technokrata pénzügyi megoldásnak tűnhet, valójában azonban nagyon is politikai állítás: a közvagyon nem az aktuális kormányé, hanem a jövő nemzedékeké.
A koncepció mögött egyszerű, de Magyarországon ritkán érvényesített gazdasági logika, nemzetközi minta áll. A sikeres országok nem elköltötték a nemzeti vagyont, hanem befektették. Norvégia az olajbevételekből, Szingapúr az állami tulajdonú vállalati vagyonból és pénzügyi tartalékokból, Írország pedig stratégiai befektetési alapon keresztül épített hosszú távú fejlesztési kapacitást. Ezekben a modellekben a vagyon nem egyszeri bevétel, hanem intézményesített befektetés a jövőbe: a tőke dolgozik, kamatozik, hozamot termel, és ebből finanszírozható a modernizáció.
Magyarországon természetesen nincs norvég olaj, és Szingapúr fegyelmezett államkapitalizmusát sem lehet egy az egyben átmásolni. A magyar helyzet az elképzelhetőnél is rosszabb: az elmúlt másfél évtizedben az állami eredetű forrásokból, közbeszerzésekből, részvénycsomagokból, illetve alapítványokba átömlesztett „közpénzjellegét elvesztő” közvagyonból végül magántőkealapokban és politikailag közvetített üzleti struktúrák körül példátlan vagyonkoncentráció jött létre. Az Orbán-kormány maffiaszerű működése annyira nyilvánvaló, hogy A tanulmány szerint a potenciálisan mobilizálható vagyon nagyságrendje több ezer milliárd forint lehet. Nem az a fő állítás, hogy mindez egyetlen jogi mozdulattal visszavehető; hanem az, hogy már részleges visszairányítás esetén is akkora tőkeállomány jöhetne létre, amely önálló magyar szuverén vagyonalap alapját képezhetné.
A számok önmagukban is beszédesek. Egy 3–5 ezer milliárd forintos induló vagyon évi 4–6 százalékos hozam mellett 120–300 milliárd forintnyi éves fejlesztési forrást termelhetne úgy, hogy közben az alaptőke nem csökken. Ez a magyar költségvetés egészéhez képest nem forradalmi összeg, de az innovációs, kutatás-fejlesztési, digitalizációs vagy technológiai felzárkózási politikában már rendszerszintű változást hozhatna. Ennyi pénzből nem plakátkampányt, hanem egyetemi kutatóközpontokat, mesterségesintelligencia-programokat, biotechnológiai fejlesztéseket, energetikai átállást, egészségipari innovációt, digitális közszolgáltatásokat és magyar KKV-k technológiai modernizációját lehetne finanszírozni.
A javaslat politikai ereje éppen abban áll, hogy nem a bosszú nyelvén beszél. Nem azt mondja: visszavesszük és kiosztjuk. Hanem azt: visszavesszük, megőrizzük, befektetjük, és a hozamából építjük az országot. Ez a különbség nem stilisztikai, hanem államelméleti. A vagyonvisszaszerzés önmagában könnyen válhat politikai látványossággá, jogi háborúvá vagy új klientúraépítés alapanyagává. Egy szabályalapú vagyonalap viszont éppen ezt akadályozhatná meg: a közvagyonból származó tőke nem a következő kormány mozgó pénztárcája lenne, hanem kötött mandátumú, nyilvánosan ellenőrzött nemzeti intézmény.
Ehhez persze az alapnak nem elég jól hangzania. A magyar állam története tele van szépen elnevezett intézményekkel, amelyekből végül politikai kifizetőhely, vagyonparkoló vagy haveri alapkezelő lett. A koncepció ezért kulcskérdésként kezeli az intézményi garanciákat: automatikus vagyonbevitel, el nem költhető alaptőke, piaci alapú vagyonkezelés, független audit, éves jelentés, nyilvános portfólió, parlamenti beszámoló, világos befektetési mandátum. Ezek nélkül a Jövőtőke Alap csak új név lenne egy régi magyar betegségre.
A legkényesebb pont a politikai függetlenség. Egy ilyen alapnak nem szabadna láthatatlan technokrata szentéllyé válnia, de kormányzati kampánykasszává sem. A finanszírozott programokat nyílt, versenyalapú eljárásokban kellene kiválasztani, előre rögzített szakmai és társadalmi hatásmutatók alapján. A kormány legfeljebb azt kommunikálhatná, hogy a visszaszerzett vagyon hozama milyen mérhető közérdekű eredményt hozott: hány iskola újult meg, hány kórházi technológiai program indult el, hány kutatócsoport kapott forrást, hány magyar vállalkozás lépett magasabb technológiai szintre.
Ez lenne a vagyonvisszaszerzés valódi társadalmi legitimációja. Nem a vagyonosok elleni indulatra, hanem a közösségi haszonra épülne. Nem azt kellene bizonygatni, hogy kitől mennyit vettek vissza, hanem azt, hogy a közvagyonból származó érték végre láthatóan visszatér a társadalomhoz. Egy olyan országban, ahol a közbizalom drámaian alacsony, ez talán fontosabb, mint maga a pénzügyi hozam.
A javaslat ugyanakkor nem mentes a kockázatoktól. A vagyonvisszaszerzés jogi akadályai jelentősek lehetnek: tulajdonvédelmi szabályok, nemzetközi struktúrák, bizonyítási problémák, alkotmányos korlátok és politikai ellenállás nehezíthetik a folyamatot. Az is illúzió volna, hogy minden vitatott vagyon azonnal és teljes egészében visszakerülhet az államhoz. A koncepció erőssége azonban nem is ebben áll, hanem abban, hogy értelmes célt ad annak a résznek, amely visszakerülhet vagy újraszervezhető.
A magyar gazdaság egyik legsúlyosabb baja nem egyszerűen a pénzhiány, hanem a hosszú távú tőke hiánya. A hazai innováció alultőkésített, a KKV-szektor technológiai lemaradása tartós, az egyetemek és kutatóhelyek finanszírozása kiszámíthatatlan, az állam pedig gyakran egyszerre túlhatalmú és rossz gazda. Egy jól felépített szuverén vagyonalap ezen nem varázsütésre változtatna, de létrehozhatna egy olyan stabil fejlesztési csatornát, amely kevésbé függ a költségvetési év végi alkuktól és a politikai kegyosztástól.
A kérdés végső soron az, hogy Magyarország képes-e egyszer nem felélni, hanem felhalmozni. A visszaszerzett közvagyon lehet egy újabb elvesztegetett történelmi pillanat: néhány év alatt szétfolyó pénz, amely után csak sajtótájékoztatók és költségvetési sorok maradnak. De lehet belőle olyan nemzeti jövőtőke is, amely évtizedeken át finanszírozza a felzárkózást.
Ezért a vita tétje nagyobb, mint egy alap létrehozása. Arról szól, hogy a magyar állam képes-e kilépni a rövid távú politikai zsákmányszerzés logikájából. Hogy a közvagyon sorsa végre nem az legyen, kihez kerül közel, hanem az, milyen közérdeket szolgál. Ha a múltból visszaszerzett vagyon a jövő növekedésének motorjává válik, az nemcsak gazdaságpolitikai fordulat lenne, hanem ritka magyar intézményi siker: annak bizonyítéka, hogy közpénzből egyszer valóban közvagyon lehet. Ilyen és ehhez hasonló lépésekkel kezdődhetne el a valódi rendszerváltás.