Írók az iskoláról 

Milyen tanárt, milyen iskolát szerettek volna a múlt századi írók? Bizonyára sokan átélték a nem ritkán igazságtalanságokkal teli és a kreativitás útját szegő közoktatás nehézségeit. Mégis alkotó emberré váltak, de mindez nem azt jelentette, hogy nem szerettek volna a felnövekvő generációk számára  az oktatás területén is valami sokkal jobbat megvalósítani.

BoldogTanarosGyerekes_comicstyle

Talán a legismertebb oktatási reformokat sürgető kultúrforradalmár Németh László volt, aki egészen odáig merészkedett, hogy népfőiskolát akart létrehozni. Az eredetileg fogorvos végzettségű író és tanár komoly, határozott elképzeléssel rendelkezett arról, hogy mit és hogyan kellene oktatni az iskolákban. Arról, hogy mekkora szerepe van a tanárnak és az oktató-nevelő munkának a diákság életében, így vallott Németh László:

Az, hogy az iskola - és benne a tanár - milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. A tanár nem is tudja - fogalma sincs -, hogy mikor hat igazán a növendékre, egy gesztussal, egy szóval, odavetett tréfás félmondattal.”

Másik, közismerten pályát módosító, eredetileg természettudományos végzettségű írónk, Örkény István pedig a sok mai tanár számára bosszantó tényezőt, a  tanulói kérdések fontosságát emelte ki:

„Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye” – vallotta Örkény.

Elgondolkodtató az olyan oktatási rendszer, ahol fontosabb és előrébb való a gondolkodás nélküli biflázás, mint a megértést elősegítő, kérdezés alapú tanulás. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi jóval fárasztóbb a tanárok számára. Persze ezért lenne szükség sok elkötelezett, hivatástudattal rendelkező és kellőképpen megbecsült pedagógusra. Ugyanakkor az is igaz, hogy a jellem nem pénz kérdése, így Juhász Gyula bölcs kijelentésével sokan egyetérthetünk:

Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék.

A tanulásról középiskolás évei során kortársaitól sokszor eltérő módon gondolkodó Pilinszky János is a tanár személyiségének fontosságát emelte ki:

A jó nevelő örök tanuló, és azonnal felismeri, ha nálánál különb tanítványra talál.

Az egészen különc természetű, határtalan képzelőerővel rendelkező, bizonyára  a korabeli tanári kar számára sem az átlagos tanuló benyomását keltő író, Cholnoky Viktor az uniformizálni vágyó, egyentanulókat gyártó tanárok ellen emelt szót:

„Ne akarjon a tanító az emberből más embert faragni, hanem tanítsa meg a maga megismerésére, a maga tehetségeivel (...), s akkor áldott és gyönyörűséggel teljes lesz a munkája."

Az említett írók oktatást érintő gondolatainak ismeretében joggal érezhetjük úgy, hogy 30 évvel a rendszerváltás után sem valósultak meg teljes egészében a múlt századi vágyálmok. Pedig lenne rá igény, lenne rá mód.