Erdogan és a kurdok, ki kerül nagyobb csapdába?
Belső helyzetének megszilárdítása után a török elnök a kurdok elleni erőteljes offenzívával ijeszt rá a nemzetközi közösség tagjaira. A „kívülre vinni a konfliktusokat” című orbáni elvet akarja a gyakorlatba ültetni? Milyen céllal?
Orhan Pamuk világhírű török író szerint, ha a törökökön úrrá lesz a kisebbrendűség, akkor az Oszmán birodalom és az öröksége kerül elő.
Törökország január 20-án indított támadást a határ mentén fekvő város és térsége ellen, amelyet a Népvédelmi Egységek (YPG) nevű kurd milícia felügyel. Ankara szerint az YPG a terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) bábja. A PKK 1984 óta folytat fegyveres felkelést Délkelet-Törökországban a kurd kisebbség függetlenségéért. Afrin városa, az észak-szíriai tartományi központ elesett, a kurd önvédelmi erők harc nélkül feladták, ahogyan Irakban korábban Kirkukot az ottani kormányerőknek.
Helyi források szerint százezer ember elmenekült. Erdogan diadalmasan elmondta tévés beszédében, hogy a török hadsereg 3444 „terroristával” végzett Afrínban, az elnök kijelentette, hogy eddig 1300 négyzetkilométert vontak az ellenőrzésük alá az északnyugat-szíriai tartományban. Ez a terület hat községet, valamint 182 falvat foglal magába.
Beszédében azt is felvetette: itt az ideje, hogy katonai induló készüljön Törökország 34 éve zajló terrorizmusellenes harcáról. A szírtai hadműveletről egyébként mindent elmond, hogy a „Szabad Szíriai Hadsereg” arab származású fegyveresei végzik a közvetlen fegyveres harcot a török veszteségek minimalizálása érdekében, a törökök a nehézfegyverzetet és a légi támogatást adják hozzá.
Erdogan azt is bejelentette, hogy a nagy sikerek után a hadműveleteket kiterjesztik a kurdok felügyelete alá tartozó Kobanira és az iraki Szindzsár régóra is. Az „Olajág” fedőnevű hadművelet tervezői Manbidzs, Ras al-Ayn és Al-Qamishli elfoglalásával is számolnak. Szerencsére Bagdad, Damaszkusz és Kairó "leigázásával" (még) nem.
Az önálló Kurdisztán szekuláris, demokratikus és a nők egyenjogúságát elismerő ország lehetne, ha a kurd kisebbséggel rendelkező országok hagynák. A nagyhatalmak ellentétei között lavírozó iraki és szíriai kurd közösségek, ha területileg nem is egyesülhetnének, de megmaradásukkal őrizhetnék a függetlenség eszméjét.
A török hadműveletek valódi célja nem a terrorizmus elleni harc, hanem a megszállás és minél több terület elcsatolása, hogy hamarosan „ősi török föld legyen belőlük”. Ahogyan Alexandretta szandzsákot elfoglalták Szíriától a két világháború között (most Iskenderun).
Ankara, hogy fedezni tudja határokon túli (iraki és szíriai) katonai-politikai beavatkozásának a költségeit, tavaly mintegy 50 százalékkal megnövelte katonai büdzséjét, ezzel tovább bővítette az amúgy is kritikus szinthez közelítő költségvetési hiányt. Ebből a nagyobb katonai kiadásból fedezte az oroszoktól megvásárolni tervezett SZ-400-as lég- és rakétavédelmi rendszerre Moszkvának kifizetett előleget is – noha a vételi szerződés számos pontját, pl. a törököknek való technológiaátadást még nem tisztázták. A lépést, mely számos biztonsági kockázatot rejt, mivel az oroszok behatolhatnak az egész észak-atlanti szervezet belső rendszereibe is, mind Brüsszelben, mind Washingtonban keményen bírálták.
A gazdasági kockázatokat felerősíti, az Erdogannak a nyugati szövetségesei körében is fokozódóan autoriternek, kapkodónak tartott külpolitikája. Ankara egyre feszültebb viszonyt alakít ki két meghatározó szövetségesével, az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval.
Az Észak- Szíriába behatoló és a kurdokat támadó török csapatok hajszál híján fegyveres konfliktusba keveredtek legfőbb katonai partnerükkel. Mindennek a tetejében Ankara Oroszországgal kialakított kapcsolatrendszere is erősen inog. A törökök Szíriába való betörése Moszkva számára szintén kockázatokat hordoz. Az offenzíva ki nem mondott célja a szíriai kurd erők felmorzsolása és a határ mentén, a szír oldalon, a hagyományosan kurdok lakta részeken egy több száz kilométer hosszú, 30-50 km széles török felségterületnek tekintett övezet létrehozása. Ez a húzás összeugraszthatja a két felet, mert az oroszok Aszad elnök pártját fogják, aki országa szuverenitásának súlyos megsértésének tekinti a török ütközőzóna megteremtésének a terveit.
Ankara, felismerve, hogy könnyen a két szék között a pad alá eshet, március közepén tűzoltási szándékkal Moszkvába küldte egyik kulcsemberét, Mevlüt Cavasoglu külügyminisztert. A diplomata mosolyoffenzívába kezdett, méltatta a tavalyi rekordszámú, a korábbi konfliktus után megjelenő ötmillió orosz turistát a török tengerpartokon, a tervezett (Paks II-höz hasonló) orosz építésű, első török atomerőművet (Akkuyu), valamint a Török Áramlat gázvezetéket.
Vajon Törökország mennyivel közelebb jutna céljaihoz, ha békés módon akarná azokat megvalósítani? Szabad-e egy vezetőnek teljesen kiszolgáltatnia magának a hazáját? 2019. novemberében lesz a török elnökválasztás, ahol a polgárok kifejthetik véleményüket.
Mi szerencsére hamarabb véleményt formálhatunk Erdogan nagy barátjáról.
