"Az Orbán-kormány retorikája és a valós cselekvés elválik egymástól az autonómia ügyében" - interjú Brenner Kolomannal, a Jobbik EP-képviselőjelöltjével
Korábban beszámoltunk arról, hogy a héten „Dél-Tirol és a Kárpát-medencei magyar autonómia-törekvések” címmel szerveztek nemzetközi konferenciát a magyar parlamentben. Az eseményen az európai területi autonómiák egyik legjobb gyakorlatát ismerhették meg a résztvevők. A konferencián Dr. Oskar Peterlini olasz szenátor, illetve Dr. Davide Zaffi politológus is előadást tartott - előbbi a német kisebbség, utóbbi az olasz többségi társadalom szemszögéből - arról, hogy miért járt jól mindkét nemzet az autonómiával. A rendezvényt Dr. Brenner Koloman, a Jobbik országgyűlési képviselője, az ellenzéki párt EP-képviselőjelöltje nyitotta meg, aki németajkú soproni család sarjaként elsőkézből ismeri a kisebbségi lét mindennapjait és aki jónéhány éve a székelyföldi autonómia elkötelezett harcosa.
Harminc évvel a rendszerváltoztatás után egyértelmű a mindenkori magyar kormány kudarca a nemzetpolitika tekintetében, ha azt a határon túli magyar ajkú kisebbségek területi autonómiájában mérjük, de vajon lehetett volna e egyáltalán lehetősége a magyar politikai elitnek az önrendelkezés szempontjából komolyabb eredményeket elérni vagy ez egy kényes kérdés szűk kényszerpályájának eredménye, illetve eredménytelensége?
Azt gondolom, hogy a nagy politikai átváltozások, átrendeződések időszakában igenis lett volna lehetőség arra, hogy a kisebbségek számára mérhető eredményeket érjünk el egy, a nemzeti érdekeket sokkal jobban érvényesítő anyaországi politikával. Az Európában létező területi autonómiák tekintetében is azt láthatjuk, hogy azok valamilyen nagyobb politikai átrendeződés kapcsán jöttek létre, mint ahogyan azt a dél-tiroli példa is mutatja, amely tulajdonképpen az 1946-os párizsi békeszerződés által megteremtett keretrendszer egyik pozitív végeredménye. A rendszerváltozás időszakában tehát biztosan voltak lehetőségek, azonban azok korántsem voltak akkorák, mint amit az akkori anyaországi, illetve határon túli politikai-, illetve intellektuális elit ezeknek tulajdonított. Viszont az azt követő 30 évben igenis komoly mulasztások történtek bizonyos pontokon, ezeknél a mérföldköveknél az össznemzeti érdekérvényesítő képességünk meg sem közelítette a szomszédos országok színvonalát.
Melyek ezek a mérföldkövek?
Az Európai Unióhoz történő csatlakozási folyamatban például benne voltak az úgynevezett koppenhágai kritériumok, amelyek viszonylagosan magas szintű kisebbségvédelmet írtak elő a csatlakozni kívánó államok számára. Nem kell komolyabb elemzést elvégezni ahhoz, hogy belássuk, ebben végül semmiféle komolyabb eredményt nem tudott a magyar politikai elit elérni a határon túli magyar kisebbségek javára. Ennek az egyik oka, hogy a magyar diplomácia a rendszerváltás óta eltelt időszakban valójában sosem mérte fel megfelelően azt, hogy hogyan lehet a magyar nemzeti közösség érdekeit eredményorientáltan a nemzetközi porondon hitelesen és hatékonyan képviselni. A csatlakozási tárgyalásokon például a magyar külpolitikának igenis arra kellett volna törekednie, hogy ezeket a feltételeket egy monitoringrendszer keretén belül folyamatosan, évről-évre, de legalábbis időről-időre megvizsgálják és ellenőrizék. Ezt az álláspontot nemhogy nem sikerült a magyar kormánynak érvényesíteni, de megfelelő fórumokon, komolyabb szinten fel sem vetette. A magyar diplomácia az elmúlt harminc évben tehát rendre alul maradt a saját kisebbségeinek megvédése terén, noha minden hetedik uniós állampolgár valamilyen klasszikus nemzeti kisebbség vagy autonóm közösséghez tartozik.
Azt azért Ön is elismeri, hogy voltak különbségek a baloldali kormányok és a jobboldali kormányok nemzetpolitikája között. Ezt is kevésnek tartja?
Sok vagy kevés… Tény, hogy az elmúlt években nagyon sok fontos és jó kezdeményezést láthattunk, gondolok itt elsősorban a kettős állampolgárság intézményére, de véleményem szerint a módszer az, ami fontos és ebben nem látok áttörő változást. Az autonómia ügyében a retorikai szint és a valós politikai cselekvés szintje ma elválik egymástól, hiszen a Fidesz-kormány jóval ügyesebben kommunikál, azonban lényeges eredménykülönbségeket - az önrendelkezés kérdésében – egyelőre nem látok a különböző kormányzatok között.
Ön szerint jelen keretek között az erdélyi magyar autonómiának van valamiféle realitása?
Elismerem, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Például mindenképpen érzékenyíteni kellene az adott országok állampolgárait az önrendelkezés iránt. Jelen esetben a román társadalom túlnyomó része már az autonómia szó hallattán is hideglelést kap és abban egyértelműen egy szecessziós törekvést lát, ezért még nagyon sok felvilágosító munkát kell elvégezni annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Velük el kell fogadtatni az autonómia gondolatát, hogy az megvalósuljon. Azt gondolom, hogy sokkal jobban fel kellene karolni azokat a hangokat, akik egyfajta regionalizmus, illetve „transzilvanizmus” irányába gondolkodnak. A szigorúan etnikai, nyelvi, nemzeti közösségi gondolkodásmódból ki kell szabadítani a területi autonómia gondolatát, hogy abból valóság legyen.
Az Európai Unió egy kiváló fórum ahhoz, hogy a magyar politikusok érzékenyíthessenek nyugat-európai vagy akár szomszédos államokbeli politikusokat a magyar kisebbségi autonómia ügyében. A Jobbik EP-képviselői mit tettek eddig és mit kívánnak tenni ezután az autonómiáért?
Azt látni kell, hogy az Európai Unión belül nincs kimondottan olyan grémium, amely kifejezetten a nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalkozik, kivéve az úgynevezett Intergroup nevű testület, ami egy frakciókon átnyúló, de a Bizottságnál kisebb súllyal bíró szervezeti egység. Tehát meglehetősen behatároltak a lehetőségei egy EP-képviselőnek az autonómia képviseletét illetően, de azt gondolom, hogy valóban még mindig a Európa Parlament az a fórum, ahol ehhez a számunkra fontos ügyhöz szövetségeseket kereshetünk. De említhetném a Minority SafePack európia polgári kezdeményezést, amelyet a Jobbik a kezdetektől fogva támogatott. Mindenesetre - ha megkapjuk a magyar választóktól a felhatalmazást - mi azért fogunk harcolni, hogy legyen Európában egy egységes kisebbségi minimum, legyen egy egységes monitoringrendszer, amely védelmet jelent nemcsak a magyar, de bármely Európai Unióban élő kisebbség, illetve a kisebbséghez tartozó uniós állampolgár számára.
Rendben, de Ön személy szerint mit tenne az autonómia ügyéért?
Ebben a kérdésben elsősorban még az informális köröket kell lefutni. Mint német anyanyelvű magyar állampolgár mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy minél több szintén német anyanyelvű EP-képviselőt, illetve brüsszeli politikust megnyerjek a magyar ügynek. Az eddigi általános élettapasztalatom az, hogy a közös nyelv mindig erősíti a tárgyalópartnerek hitelességét.
Mely magyar kisebbség esetében van esély – belátható időn belül - megvalósítani egy területi autonómiát?
Én azt gondolom, hogy a székelyföldi autonómia egy jó és megnyugtató példa lehetne más EU-s, illetve az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok számára is. Ehhez persze minden - a kérdésben kompetens - magyar politikai szereplőnek be kell látni, hogy a magyar kisebbségi autonómiáért egy, a mainál jóval erősebb érdekérvényesítő politikára van szükség.
Az autonómia témájában szervezett nemzetközi konferencián (Fotó: Béli Balázs)